Látogatóim:

2017. augusztus 19., szombat

Alone



Álmatlan éjszakák


Álmatlanul telt el az a két hónap.  
Nem tudom, pontosan, hogyan történhetett meg. Minden, olyan gyors volt. Túl gyors, és én nem állíthattam meg. Mama szerint rám is ez a sors vár. Hát várjon is, mert szörnyen nehéz nélküle az élet. Pont akkor tűnt el, amikor már elég közel kerültünk egymáshoz. Pont akkor amikor...
Hirtelen kopogást hallottam az ablakom felől. Mély levegőt vettem, s megéreztem az erdő illatát, s benne az ibolya illatát. Ő az, ehhez, semmi kétség. Hirtelen ültem fel, az ágyamon, talán túl hirtelen is, mert megfordult velem együtt a szoba.  Az ablakom irányába fordultam, ami közvetlenül az ágyam fölött helyezkedik el, a bal oldalamon. S akkor megpillantottam őt, a szemei vörösen izzottak, a szobámból kiszűrődő gyertyafényben. 
Amikor belenéztem szemei egy pillanatig eszembe jutottak a szülei, akik azóta is engem hibáztatnak, a történtek miatt. De egy másik pillanattal később már nyoma sem volt, szemeim előtt az a lány állt, akit néhány hónappal ezelőtt elveszítettem.  Felhúztam az ablakomat, s ezzel eltűnt a maradék távolság is közöttünk, homlokomat odanyomtam az övéhez,s elképzeltem milyen is lenne, ha a  farkasbunda helyett, az ő bőrét érezném....

2017. augusztus 18., péntek

Metafora


Hogy miért szeretem a napraforgókat? -azt hiszem erre a válasz egyszerű.

Mert számomra a napraforgó
nem más mint, metafo-
ra.
Mert életadó forrás vagy;
éltető dózis vagy.
Mert számomra nincsen élet,
ha nem lehetek melletted,
ha el kellene, hogy veszítselek.
Hiszen, ha nem lennél mellettem,
"minden egyes percben",
belőlem is úgy szállna el az életerő,
mint ahogyan a napraforgók elégtek a mezőn.

Számomra éltető dózis vagy,
egy anyag, mely nélkül nem vagy-
ok én.
Mely nélkül az én, már nem is annyira én.

Tudod, miért szeretem annyira a napraforgókat? - erre a válasz egyszerű.

Mert magamat látom
bennük, hiszen a napraforgó szó,
csupán metafo-
ra.
S a lényeget még el sem mondtam:
mert tudod, ameddig a virág, a nap felé fordul,
addig én arra, és csakis arra
veszem utamat, amerre te fordulsz.
Mert menj, akármerre is, én veled megyek,
mert ha már mész menjünk együtt.
Engem nem érdekel, az, hogy
pontosan hol lesz az a bizonyos
ott.
Mert, ha már menni akarsz,
akkor menjünk együtt.

Hiszen a nap sem hagyja, magára a napraforgót, nem igaz?

Nos, ezért vagyok napraforgó! - mert számomra te vagy az életadó dózis.





2017.08.18.
Nagy Anna

2017. augusztus 7., hétfő

Alone

Sziasztok, már nagyon régen gondolkodom azon, hogy átdolgozom az egyik regényemet, és lássatok csodát, itt az első rész ;) Jó olvasást!
A.

Eltűntnek nyilvánított
3..0..9..1 forgatom a szekrényemen a zárat, ami a megszokott Katt-al tárul ki előttem. Kiszedtem a könyveim alól a sapkámat és a sálamat. S azzal a mozdulattal, hogy elléptem a szekrényemtől becsaptam a magam mögött a szekrényemen ajtaját. 
Becsapódása villámként hasított a folyósó csendjébe, fél szemmel figyeltem a többieket, akik egy pillanatra megdermedtek, a hang irányába fordultam, azaz felém. Majd csendesen folytatták az útjukat a kijáratni ajtó felé. 
Hihetetlen, hogy egy idegen számára apróságnak tünő dolog, hogy megtudja változtatni egy egész város életét. 
Azóta az éjszaka óta, már semmi nem a régi, hiszen már nem néznek rám felemmel a szemükben, már nem tartják meg a túlzottan tisztes távolságot. S volt olyan is, aki egyszerűen leült mellém, amit napvilágra került, annak az éjszakának a történései. Legalábbis az, amit mások gondolnak. 
A teljes valóságot csupán három ember ismeri vagy mondhatnám úgy is, hogy ismerte. Hiszen ebből a háromból egy meghalt, egy eltűnt és a harmadik pedig én vagyok. Szóval igen, én is arra gondolok, mint amire ti is. Nincs menekvés. Na nem mintha annyira menekülnék a végzetem elől. Várom a pillanatot, amikor ismét a szemeibe nézhetek.
A gondolatmenetemből a bejárati ajtón beszűrődő hideg fuvallat szakít ki. Kilépek az ajtón s egy pillanatra megállok. Mélyen beszívom a jéghideg levegőt, s lassan szinte ízlelgetve fújom ki. Érzem a a fenyvesek friss, vad illatát, de ezzel szemben a főúton elrobogó motorok kipufogó füstjét is, s egy pillanatig mintha éreztem volna az ő illatát is. Csak egy illatfoszlány volt, mégis felpezsdült tőle a vérem. 
Az eddig, a kezemben szorongatott sapkát, most a fejemre húzom és nem érdekelnek a kibukkanó kócos göndör fürtök. így indulok el a jeges főúton, a hegy lába felé. De hirtelen felindulásból visszafordulok és inkább a Zöld Zóna felé indulok el. Hiszen ott találkoztunk először,  minden egyes pillanatra emlékszek. A szemeire, s arra ahogyan engem nézett, arra ahogyan zavarba jött, hogy csak dadogott össze vissza. Ahogyan ott ült az egyik fa ágai között és a rajzolt, odapillantok arra a pontra ahol először pillantottam meg. Lehunyom a szememet és pár pillanatra elfelejtem a csontbavájó dermesztő hidegen, egy pillanatra érzem a nap melegét a bőrömön, egy pillanatra ismét ott ül az ágak között. Majd kinyitom a szememet, újra csontomba markol a hideg, és az ágakat ismét hó födi el.
Amikor azt mondtam, hogy azóta a bizonyos éjszaka után mindenki teljesen máshogyan néz rám. Nos azt, a szó legszorosabb értelmében értettem, csak sajnos az a baj, hogy, mivel velem nem történt azon az éjszakát semmi számottevő. Szóval, hogy nem haltam meg és még mindig itt vagyok, így előfordul, hogy dühöt váltok ki az...
-Mégis mit keresel itt? Pont itt! Nem megmondtam, hogy ne kerülj a szemünk elé?? - szóval, hogy vannak akik engem okolnak a történésekért.  Viszont ezzel az a baj, hogy pont ők engedték elmenni.
-Hé! Nem hallasz? Tán süket vagy? - egy pillanatra megálltam és a nő szemeibe néztem, ő és a férje az egyedüliek a városban, akik még mindig tesznek inkább egy lépést hátra, csakhogy meglegyen az a túlzottan nagy tisztes távolság. - Tűnj el. - suttogta.
Úgy érzem, hogy nincs értelme vitatkozni vele, így elfordítom a tekintetemet és folytatom az utamat a hegy lábához.