Látogatóim:

2017. június 12., hétfő

Hiányérzet - 5. rész Címkék


-Nincsenek címkék! - szólalt meg mellettem Josh, s majd beledobott egy újabb kavicsot a folyóba. 
-Nincs kiközösítés! - dodta a következő követ a folyóba Tina.
-Nincsenek kötelékek! - s már csobbant is a vízben a következő kő.
-Nincs múlt, se jelen, se jövő. - mondtam ki egyszerűen, és teljes erőmből elhajítottam az utolsó kavicsot.
-De akkor mi van? - fordult felém Tina. 
-Pillanatok! - feleltem vidámat, s elrugaszkodtam a peremtől, s magam után rántottam Josht.
Ahogyan zuhantunk lefele a mélybe, láttam magam előtt Josht, azt a Josht, aki már nem az akit én régen ismertem, akit előttem van számomra egy teljesen ismeretlen srác, ahogyan Tina sem tudom, hogy valójában ki is volt, mielőtt... Mielőtt még nem ültünk fent a híd peremén, mielőtt nem utaztuk át együtt a fél országot, mielőtt megkaptam volna az üzenetet, azelőtt fogalmam sem volt arról, hogy ki az a lány, akit én Tinaként ismertem meg? S ki lesz az a srác, akit én Joshként ismertem meg? És ki leszek én? Mert már számunkra nincsenek címkék, nem vagyunk mások csak három lélek.
-Hát neked teljesen elment az eszed? - kiáltott Josh amikor előbukkant a folyóból.
-Most miért? Valld be, hogy élvezted. -mondtam mosolyogva.
-Te idióta, meg is hallhattunk volna, semmit nem változtál!! 
-De nem haltunk meg. - mondtam s a nyakába kapaszkodtam. -Nem igaz? 
-HÉÉ VÁRJATOK ÉN IS MEGYEK! -  kiabálta Tina a híd tetejéből, majd lendületet vett, s egy balerina ügyességét felülmúlva ügyetlenséggel csapódott be mellettünk.
-Basszus. - suttogta Josh.
-Ja. Hé Tina egyben vagy? - kiáltottam, majd pár másodperccel később előbukkant.
-Tényleg olyan borzalmas volt, mint amennyire éreztem? - kérdezte, halál nyugodtan, mintha az égvilágon nem történt volna semmi.
-Még annál is rosszabb - felelte Josh.
-Király! - mondta röhögve Tina.
-És még én vagyok az idióta mi? - dörmögtem.
-Igen, mert magaddal rántottál! - vágta a fejemhez a valóságot.
-Képtelen vonlak kihagyni a jóból! -feleltem mosolyogva.
-Azért legközelebb hagyj ki. - szögezte le, mintha nem tudná, hogy feleslegesen.
-Azt sajnos nem ígérhetem meg!

Csak pörgetem magam előtt az elmúlt pár nap eseményeit. Konkrétan leforog a szemem előtt a fél életem: Kevin, akiről egész életemben megvoltam győződve, hogy egy kedves és szeretetreméltó ember, aki... aki egyszerűen nem, nem tudna bántani engem. Ő volt a menedékem, a váram. Ő volt az, akihez anyám elől menekültem. Ő volt az, egészen addig a napig... Eszembe jut az édesanyám is - édesanya az én számból egészen idegenül hat, annyira valótlan - mert bár ő adott nekem lelket a testemben, mégis ő volt az a személy, aki megkeserítette az eddigi életemet.
Miatta kellett talán túlontúl, hamar felnőnöm. Miatta nem lehettem a naiv kisgyerek, aki mit sem tud arról, hogy mit tett az édesanyja, hogy ki is ő valójában, nem lehettem az a gyermek, aki boldogan szalad oda az anyjához, amint meglátja őt. Gyűlöltem őt egész életemben, ahogyan ő is gyűlölt engemet, mert ha nem vagyok én, akkor ő még mindig játszhatná a boldog feleség szerepén. De a létem tönkretett mindent.
S ott volt még megannyi embert, aki hátba szúrt - szemmel, vagy a saját problémáival, amit önmaga nem tudott elfogadni, s inkább rám vetített. a legvégén pedig ott vagy te is apám, még ha nem is a szó legszorosabb értelmében vett végén, de te akkor is ott voltál. Az egyedüli személy, akit bár most már ténylegesen is a hátam mögött hagyok, nem gondolok rád gyűlölettel, nem érzek irántad haragot, pedig hirtelen tűntél el az életünkből. Mégis azon részében, amit együtt töltöttünk, apám helyett voltál édesapám.
-Merre tovább? - kérdezte Tina.
A lakókocsi tetején feküdtünk, mind a hárman és meredten bámultunk az égboltra, mely most éppoly zavaros, sötét felhőkkel átszelt, mint a gondolataink a fejünkben, emlékek, melyeket örökre magunk mögött hagyunk.
-Egy új élet felé.



Megjegyzés küldése