Hiányérzet - 3. rész Hajnali undor


Már majdnem sikerült elaludnom, amikor rezegni kezdett a telefonom, Kevin volt az. Elfintorodtam a kijelzőn világító név láttán. S vegyes érzelmeket keltett bennem, mivel egyrészt nem akartam látni, mert nem értettem, hogy akkor most, hogyan is tekint rám, mi vagyunk most egymásnak. Viszont másrészt, meg nagyon szerettem vele lenni, mert mellette érzem úgy igazán önmagamnak magamat Mármint  ez elég furcsán hangzott, arra gondolok, hogy mellette meg tudok nyílni,mert tudom, hogy elfogad olyannak, amilyen vagyok. Végül felvettem a telefont.
-Szia... - suttogtam, figyelve arra, hogy anyu még nem olyan rég ért haza, és nem akartam, hogy meghallja, hogy ébren vagyok.
-Szia! Merre vagy?  - szólt bele a telefonba vidáman.
-Hmmm itthon az ágyamban... - dünnyögtem álmos hangon.
-Csak nem felkeltettelek?
-Valójában még el sem aludtam.
-Ohh,biztos hosszú éjszakád volt..
-Egyébként miért hívtál?
-Gondoltam elmehetnénk valamerre.
-Most? - kérdeztem,s fájdalmasan az órámra pillantottam, még alig múlt el hat óra.
-Aha.
-És merre?
-A törzshelyünkre gondoltam, úgyis régen voltunk már ott.
-Hmm.. - nyöszörögtem, s közben átfordultam a hasamra - de te fizetsz. Ha már nem hagysz rendesen aludni.
-Még, hogy nem hagylak? Aludtál volna el időben Tündérem.
- Ne hívj így, tudod, hogy gyűlölöm.
-Attól, még nekem az vagy... s rendben én állom, csak gyere el velem.
-Helyes, igazi úri ember. - kuncogtam a telefonba. - Mikor indulunk?
-Hát az a helyzet, hogy már majdnem előttetek vagyok.
S ekkor hallottam meg az első csapást, ahogyan az anyja ágya nekicsapódott a falnak. Az ütések egyre gyorsultak,és hangosodtak. S ha visszafojtott lélegzettel füleltem, hallottam anyám nyögéseit is.
Undorító...
-Ena itt vagy?
-Igen. - szólaltam meg és magam is meglepődtem a rekedtes hangomon.
-És beengedsz? -hallottam a hangját a telefonon keresztül, s látom magam előtt ahogyan az ajkai mosolyra húzódnak.
-Moost nem, sietek jó?
-Mmmm renden.

Visszafordultam a hasamról hátamra, s kinéztem az ablakomon. A nap már jócskán felkelt, s kék fény világítja meg a szobámat. Vettem egy mély lélegzetet és megpróbáltam kizárni a folytonos dübögést és nyögéseket.
Felkeltem az ágyamból és a szekrényemhez sétáltam, majd előhúztam egy fekete farmert meg egy hozzá illő felsőt, s magamra rángattam, s  kontyba kötöttem a raszta hajamat. Majd felkaptam még egy tornacipőd, a fényképezőgépemet, ami nélkül nem mellesleg egy tapottat sem teszek, bár nem a legmodernebb, sőt még a filmes változat, de én nagyon szeretem! No, meg magamhoz vettem a gördeszkámat is.
Amint kiléptem a szobámból kulcsra zártam az ajtómat, s ezzel egy időben felerősödtem a dübögések s anyám is egyre hangosabb lett...
Idegesen léptem oda az ajtaja elé, s amilyen hangosan csak tudtam bekopogtam rajta. S amint csillapodtak az ütések bekiabáltam a szobába.
-Nem tudnátok egy kicsit halkabban élvezni egymást? Mert kibaszottul zeng tőletek az egész ház!
-Hallod édesem a kis ribit? Miért nem szállsz be te is, ha már ennyire zavar, hogy kihagyunk belőle? - jött a válasz, anyám mai kuncsaftjától, amit anyám mániákus kacaja követ.
-Előbb akasztom fel magam, mint hogy belépjek a szobába! - mondtam, de végül nem érkezett semmi reakció, a dübörgések és a kacaj lassan átalakult ismét nyögésekké.
Annyira gyűlölöm ezt, az egészet. Már nem egyszer elmondtam neki, hogy ne hozza haza őket... Ahj... Hagyjuk.
Lerobogtam a lépcsőn, majd kiléptem a reggeli napsütésbe, s magamra erőltettem, azt az álcát, amit minden egyes alkalommal magamra kapok, amint elhagyom ezt az undorító helyet. Mindig... apám halála óta, minden egyes alkalommal, elrejtőzöm a világ elől. Kevin elől is.


Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Képzelt világ

CSUPA NAGYBETŰVEL