Látogatóim:

2017. február 3., péntek

Hiányérzet - 2. rész Ordító csönd


A késő esti levegő kicsípte a szememből a könnyt. Már a házunk fele vezető úton suhanok. Csend van körülöttem, csak a gördeszka kerekei törik meg azt. A zúgása teljesen körülölel, s olyan, mintha még most is az erdőben lennék Kevinnel.
Vajon, hogyan értette azt, hogy még ő maga sem tudja, hogy mit érez irántam... Lehet, hogy többet nem akar a barátom lenni? De akkor nem jött volna el velem sétálni, ugye? És akkor miért hiányoznék neki.. 
Viszont.. az meg nem lehet, hogy többet érez, mint barátság. Hisz két hónap eltelt úgy, hogy nem beszéltünk egymással, sőt alig láttuk egymást! Ha tetszenék neki akkor sokkal többet lett volna velem.. vagy nem?
Hm... nem tudom.
Egyszerűen nem tudom elképzelni azt, hogy belém zúgjon. Olyan az égvilágon nincs.

Már a távolból látom a házunkat. Az otromba, virágokkal benőtt, borostyánnal befutott kerítésünket. Ott áll a zsákutca legvégében, mint valami cél. A végcél, melytől amikor csak tehetem menekülök.
Amikor kinyitottam a kiskapunkat, mintha átléptem volna egy akadályt megéreztem a virágok bódító illatát. S felvillant előttem egy kép, a gyerekkoromból.
Anyukám a virágágyást rendezgeti, épp nefelejcseket ültet az árvácskák közé. Akkoriban minden nap kint volt a kertben rendezgette a virágokat, gondoskodott róluk, mintha a saját gyerekei voltak. Akkor még minden a helyén volt. Virágok szegélyezték a járdát, s kis ösvényként futottak a házunk mögé. Varázslatos volt a kert..akkor.
Most viszont...
Kísérteties. 
Félelmetes.
Felnéztem anyukám tetőablakára, hátha világosság szökik ki onnan. De nem, sötét volt, még mindig nem ért haza.
A házban is minden sötétségbe burkolózott, nem kattogott az falióra sem a falon, hogy megtörje az éjszakai csendet.
Bementem a konyhába, szétnéztem, hogy mit lehetne enni, de végül elment az étvágyam mindentől, s inkább felmentem az emeletre egy befőttesüvegnyi teával. 
A szobám az emeleten van, a lakás legkisebb szobája az enyém, de ennek ellenére nagyon szeretem, mármint nem a mérete miatt, hanem igazából az ablak az ami már egészen kicsi koromban magába bolondított. Egy viszonylag nagy ablakfülkéről van szó. Miután hazaérek a suliból, mindig oda telefedek le és figyelem a kiskapunkat, hogy mikor nyílik.
Amikor felérek a szobába meggyújtom az asztalomon a gyertyát, ami a menta illatával borítja be a szobát. S elindítom a kedvenc lejátszási listámat is, hogy ne érezzem magamon annyira a csend súlyát, az egyedüllétet.

A gyertya csaknem elaludt, mire meghallottam a kiskapunk nyikorgását, s lassan felbukkan anyukám feje is a sötét udvarban. Az elmúlt másfél évben egyre kevesebbet volt itthon, s valami új munkára hivatkozva rendszerint eltűnt napokra, vagy egyszerűen csak hajnapban jött haza. Akárcsak most, a felkelő nap sugarai már beférkőztem a sötétségbe, már bevilágítanak a szobámba is, s s aranyló színekkel festi be a szobám falait. De ebben a csendben már nincsenek színek, mert eltűntek ezalatt a másfél év alatt. 
Hallom, hogy fordul a zár a bejárati ajtóban, s hirtelen mozdulattal vágódik ki az ajtó. Látom magam előtt, ahogyan betántorodik az előszobába, s lerúgja magáról azokat a szörnyű magassarkúkat, s felbotorkál az emeletre. Hallom komótos lépteit a régi falépcsőn, a recsegő lépteket a padlón, s ahogyan rádől az ágyára. S a lélegzete lelassul...


Megjegyzés küldése