Látogatóim:

2017. február 2., csütörtök

Hiányérzet - 1. rész Kifakult színek


Az iskola folyosói teljesen sötétségbe borultak. Szürke homály fedi a falakat és a csempéket a padlón. Csupán az ablakokon beszűrődő fény vonja kísértetes, őszi színekbe a folyosót, melyeken most nem tolonganak a diákok, nem állnak csoportokba, nincs zaj, nincs hang, nincs semmi. Csak a délutáni szürke folyosók.
Lassan én is indulok haza, elhagyom én is a szürke iskolát. Az utóbbi időben mindent szürkének látok, a színek elhomályosodtak, kifakultak.
Amint a folyosókon lépkedek a visszhang tudatja velem, hogy mennyire is egyedül vagyok. De, amint haladok előre egy alakot pillantok meg a folyosó légvégeben. Ahogyan közeledek, úgy kezd egyre ismerősebbé válni a szürke alak, s végül felismertem, ő az akit eddig kerestem.
-Kevin! Várj meg! - kiáltottam, s a hangom ijesztően csengett a folyosón.
A lépteimet szaporábbra vettem, hogy még az ajtóban beérjem. Mostanában egyre ritkábban láttam. Csak olykor, amikor elsiet előttem. Már lassan hónapok teltek el úgy, hogy nem beszéltünk, csak kerestük egymás tekintetét.
-Rég láttalak. - mondta köszönés helyett, amikor beértem.
-Igen, az már biztos. - mondtam s közben meglöktem a karommal. - Sietsz haza?
-Nem miért?
-Van kedved sétálni?
-Van. - mondta miközben az ajkai felfele kunkorodtak.
Lassan sétáltunk az avarral borított utakon, először hozzánk mentünk.. pont úgy, mint régebben. Amikor benyitottam a házba, ugyanaz a szürkeség fogadott, mint ami a folyosókon. A ház az ürességtől lüktetett. Az ebédlő asztalon egy cetli várt, amin anyukám üzent, hogy későn ér haza. A szokásos üzenet... Bementem a konyhába, s elővettem két befőttesüveget, s vizet raktam fel forralni, majd az üvegekbe citromlevet és cukrot raktam, meg egy-egy filtert. Amikor felforrt a víz az üvegekbe öntöttem, s jól lezártam őket. Majd beraktam őket a táskámba, s felkaptam a gördeszkámat is.
-Mehetünk! - mondtam amikor megálltam Kevin mellett, aki még mindig az ebédlő asztal előtt álldogált...
-Semmi nem változott itt.... - mondta elgondolkodva. - anyukád, megint ritkán jár haza?
-Igen. -mondtam miközben követtek a tekintetét.. a cetlin állt meg.
-De te sem változtál ám semmit, mindezek ellenére pont olyan szeleburdi vagy, mint régen.
-Ezt most úgy mondod, mintha két évre elutaztam volna és csak most értem haza...
-Haha... nagyon vicces vagy..
-Tudom, mehetünk? - kérdeztem, s közben rá kacsintottam.
-Jó menjünk... - hagyta rám a dolgot.
A közeli erdőhöz mentünk -tavaly ősszel különösen sokat voltunk itt, hiszen ilyenkor egyszerűen gyönyörű... ez az erdő az egyedüli, ami számomra nem olyan, mint a szürke folyosók...
Nem beszéltünk sokat olyan sokat, csak a másik ember jelenléte határozta meg a korfontzónánk határait.
Amikor az erdőhöz értünk, egyenesen a "mi" helyünkhöz siettünk. Az erdő túloldalán van egy vadászles, amit már rég nem használnak, mert ugye az erdő természetvédelmi terültet lett. Így mi vettük birtokba a helyett, onnan fentről teljesen be lehet látni a várost.
-Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy hiányzol? - kérdezte egyszer csak miközben a várost szemléltük.
-Milyen értelemben?
-Hm? - nézett rám miközben felvonta a jobb szemöldökét.
-Hát... attól függ, hogy mit érzel irántam... - mondtam egyszerűen, s már az előre tudott választ vártam, ami a következő volt: Te nekem csak egy barát vagy...
-Miért nem válaszolsz? - kérdeztem, amikor beült a csend.
-Mert... nem tudom, hogy mit érzek irántad...



Megjegyzés küldése