Látogatóim:

2017. február 27., hétfő

Másvilág


Új társaság suhan az országút felett
Új társaság, új csordaszellem,
Minden új csak az érzelmek
Egyeznek a régmúlt árnyképeivel.

Napfény süt be a párás üvegeken,
Zúg a motorzaj, de a fülekben dübörög a basszus,
Mert a külvilág még túl messze
Még másvilágot látok.

A száguldás csökken, az életjelek egyre javulnak,
A szembogár kinyil s a külvilág egyre közelebb.
De a fülben még mindig a basszus dübörög,
Ez még a Másmultban tart engemet.

Lassan megállt gépezet,
S felmerült egy választalan kérdés
-mégis, hogy fogok kijutni innen?


2017.02.27.
NMA

2017. február 13., hétfő

Hiányérzet - 3. rész Hajnali undor


Már majdnem sikerült elaludnom, amikor rezegni kezdett a telefonom, Kevin volt az. Elfintorodtam a kijelzőn világító név láttán. S vegyes érzelmeket keltett bennem, mivel egyrészt nem akartam látni, mert nem értettem, hogy akkor most, hogyan is tekint rám, mi vagyunk most egymásnak. Viszont másrészt, meg nagyon szerettem vele lenni, mert mellette érzem úgy igazán önmagamnak magamat Mármint  ez elég furcsán hangzott, arra gondolok, hogy mellette meg tudok nyílni,mert tudom, hogy elfogad olyannak, amilyen vagyok. Végül felvettem a telefont.
-Szia... - suttogtam, figyelve arra, hogy anyu még nem olyan rég ért haza, és nem akartam, hogy meghallja, hogy ébren vagyok.
-Szia! Merre vagy?  - szólt bele a telefonba vidáman.
-Hmmm itthon az ágyamban... - dünnyögtem álmos hangon.
-Csak nem felkeltettelek?
-Valójában még el sem aludtam.
-Ohh,biztos hosszú éjszakád volt..
-Egyébként miért hívtál?
-Gondoltam elmehetnénk valamerre.
-Most? - kérdeztem,s fájdalmasan az órámra pillantottam, még alig múlt el hat óra.
-Aha.
-És merre?
-A törzshelyünkre gondoltam, úgyis régen voltunk már ott.
-Hmm.. - nyöszörögtem, s közben átfordultam a hasamra - de te fizetsz. Ha már nem hagysz rendesen aludni.
-Még, hogy nem hagylak? Aludtál volna el időben Tündérem.
- Ne hívj így, tudod, hogy gyűlölöm.
-Attól, még nekem az vagy... s rendben én állom, csak gyere el velem.
-Helyes, igazi úri ember. - kuncogtam a telefonba. - Mikor indulunk?
-Hát az a helyzet, hogy már majdnem előttetek vagyok.
S ekkor hallottam meg az első csapást, ahogyan az anyja ágya nekicsapódott a falnak. Az ütések egyre gyorsultak,és hangosodtak. S ha visszafojtott lélegzettel füleltem, hallottam anyám nyögéseit is.
Undorító...
-Ena itt vagy?
-Igen. - szólaltam meg és magam is meglepődtem a rekedtes hangomon.
-És beengedsz? -hallottam a hangját a telefonon keresztül, s látom magam előtt ahogyan az ajkai mosolyra húzódnak.
-Moost nem, sietek jó?
-Mmmm renden.

Visszafordultam a hasamról hátamra, s kinéztem az ablakomon. A nap már jócskán felkelt, s kék fény világítja meg a szobámat. Vettem egy mély lélegzetet és megpróbáltam kizárni a folytonos dübögést és nyögéseket.
Felkeltem az ágyamból és a szekrényemhez sétáltam, majd előhúztam egy fekete farmert meg egy hozzá illő felsőt, s magamra rángattam, s  kontyba kötöttem a raszta hajamat. Majd felkaptam még egy tornacipőd, a fényképezőgépemet, ami nélkül nem mellesleg egy tapottat sem teszek, bár nem a legmodernebb, sőt még a filmes változat, de én nagyon szeretem! No, meg magamhoz vettem a gördeszkámat is.
Amint kiléptem a szobámból kulcsra zártam az ajtómat, s ezzel egy időben felerősödtem a dübögések s anyám is egyre hangosabb lett...
Idegesen léptem oda az ajtaja elé, s amilyen hangosan csak tudtam bekopogtam rajta. S amint csillapodtak az ütések bekiabáltam a szobába.
-Nem tudnátok egy kicsit halkabban élvezni egymást? Mert kibaszottul zeng tőletek az egész ház!
-Hallod édesem a kis ribit? Miért nem szállsz be te is, ha már ennyire zavar, hogy kihagyunk belőle? - jött a válasz, anyám mai kuncsaftjától, amit anyám mániákus kacaja követ.
-Előbb akasztom fel magam, mint hogy belépjek a szobába! - mondtam, de végül nem érkezett semmi reakció, a dübörgések és a kacaj lassan átalakult ismét nyögésekké.
Annyira gyűlölöm ezt, az egészet. Már nem egyszer elmondtam neki, hogy ne hozza haza őket... Ahj... Hagyjuk.
Lerobogtam a lépcsőn, majd kiléptem a reggeli napsütésbe, s magamra erőltettem, azt az álcát, amit minden egyes alkalommal magamra kapok, amint elhagyom ezt az undorító helyet. Mindig... apám halála óta, minden egyes alkalommal, elrejtőzöm a világ elől. Kevin elől is.


Otthon


Alföldi gyerek vagyok,
Síkságok asszonya,
Szántóföldek parasztja.
És nem tagadom,
Hogy nekem éppúgy Balaton,
A lápos terület a határon,
Számomra ott ér véget
És kezdődik az, amit úgy hívok
Otthon.

Mert Otthon az, ha ösztönösen
Is menekülök el innen.
Mert nem jó így és nem jó úgy sem,
Mert lehetőség sincs az életre,
Mert lassan túlnyomó többségbe
kerültek felettünk.

De szíven visszahúz,
a szikes-lápos területre.
Mert itt éltem,
S lehet itt is halok meg.


2017.02.13.
NMA

2017. február 3., péntek

Hiányérzet - 2. rész Ordító csönd


A késő esti levegő kicsípte a szememből a könnyt. Már a házunk fele vezető úton suhanok. Csend van körülöttem, csak a gördeszka kerekei törik meg azt. A zúgása teljesen körülölel, s olyan, mintha még most is az erdőben lennék Kevinnel.
Vajon, hogyan értette azt, hogy még ő maga sem tudja, hogy mit érez irántam... Lehet, hogy többet nem akar a barátom lenni? De akkor nem jött volna el velem sétálni, ugye? És akkor miért hiányoznék neki.. 
Viszont.. az meg nem lehet, hogy többet érez, mint barátság. Hisz két hónap eltelt úgy, hogy nem beszéltünk egymással, sőt alig láttuk egymást! Ha tetszenék neki akkor sokkal többet lett volna velem.. vagy nem?
Hm... nem tudom.
Egyszerűen nem tudom elképzelni azt, hogy belém zúgjon. Olyan az égvilágon nincs.

Már a távolból látom a házunkat. Az otromba, virágokkal benőtt, borostyánnal befutott kerítésünket. Ott áll a zsákutca legvégében, mint valami cél. A végcél, melytől amikor csak tehetem menekülök.
Amikor kinyitottam a kiskapunkat, mintha átléptem volna egy akadályt megéreztem a virágok bódító illatát. S felvillant előttem egy kép, a gyerekkoromból.
Anyukám a virágágyást rendezgeti, épp nefelejcseket ültet az árvácskák közé. Akkoriban minden nap kint volt a kertben rendezgette a virágokat, gondoskodott róluk, mintha a saját gyerekei voltak. Akkor még minden a helyén volt. Virágok szegélyezték a járdát, s kis ösvényként futottak a házunk mögé. Varázslatos volt a kert..akkor.
Most viszont...
Kísérteties. 
Félelmetes.
Felnéztem anyukám tetőablakára, hátha világosság szökik ki onnan. De nem, sötét volt, még mindig nem ért haza.
A házban is minden sötétségbe burkolózott, nem kattogott az falióra sem a falon, hogy megtörje az éjszakai csendet.
Bementem a konyhába, szétnéztem, hogy mit lehetne enni, de végül elment az étvágyam mindentől, s inkább felmentem az emeletre egy befőttesüvegnyi teával. 
A szobám az emeleten van, a lakás legkisebb szobája az enyém, de ennek ellenére nagyon szeretem, mármint nem a mérete miatt, hanem igazából az ablak az ami már egészen kicsi koromban magába bolondított. Egy viszonylag nagy ablakfülkéről van szó. Miután hazaérek a suliból, mindig oda telefedek le és figyelem a kiskapunkat, hogy mikor nyílik.
Amikor felérek a szobába meggyújtom az asztalomon a gyertyát, ami a menta illatával borítja be a szobát. S elindítom a kedvenc lejátszási listámat is, hogy ne érezzem magamon annyira a csend súlyát, az egyedüllétet.

A gyertya csaknem elaludt, mire meghallottam a kiskapunk nyikorgását, s lassan felbukkan anyukám feje is a sötét udvarban. Az elmúlt másfél évben egyre kevesebbet volt itthon, s valami új munkára hivatkozva rendszerint eltűnt napokra, vagy egyszerűen csak hajnapban jött haza. Akárcsak most, a felkelő nap sugarai már beférkőztem a sötétségbe, már bevilágítanak a szobámba is, s s aranyló színekkel festi be a szobám falait. De ebben a csendben már nincsenek színek, mert eltűntek ezalatt a másfél év alatt. 
Hallom, hogy fordul a zár a bejárati ajtóban, s hirtelen mozdulattal vágódik ki az ajtó. Látom magam előtt, ahogyan betántorodik az előszobába, s lerúgja magáról azokat a szörnyű magassarkúkat, s felbotorkál az emeletre. Hallom komótos lépteit a régi falépcsőn, a recsegő lépteket a padlón, s ahogyan rádől az ágyára. S a lélegzete lelassul...


2017. február 2., csütörtök

Hiányérzet - 1. rész Kifakult színek


Az iskola folyosói teljesen sötétségbe borultak. Szürke homály fedi a falakat és a csempéket a padlón. Csupán az ablakokon beszűrődő fény vonja kísértetes, őszi színekbe a folyosót, melyeken most nem tolonganak a diákok, nem állnak csoportokba, nincs zaj, nincs hang, nincs semmi. Csak a délutáni szürke folyosók.
Lassan én is indulok haza, elhagyom én is a szürke iskolát. Az utóbbi időben mindent szürkének látok, a színek elhomályosodtak, kifakultak.
Amint a folyosókon lépkedek a visszhang tudatja velem, hogy mennyire is egyedül vagyok. De, amint haladok előre egy alakot pillantok meg a folyosó légvégeben. Ahogyan közeledek, úgy kezd egyre ismerősebbé válni a szürke alak, s végül felismertem, ő az akit eddig kerestem.
-Kevin! Várj meg! - kiáltottam, s a hangom ijesztően csengett a folyosón.
A lépteimet szaporábbra vettem, hogy még az ajtóban beérjem. Mostanában egyre ritkábban láttam. Csak olykor, amikor elsiet előttem. Már lassan hónapok teltek el úgy, hogy nem beszéltünk, csak kerestük egymás tekintetét.
-Rég láttalak. - mondta köszönés helyett, amikor beértem.
-Igen, az már biztos. - mondtam s közben meglöktem a karommal. - Sietsz haza?
-Nem miért?
-Van kedved sétálni?
-Van. - mondta miközben az ajkai felfele kunkorodtak.
Lassan sétáltunk az avarral borított utakon, először hozzánk mentünk.. pont úgy, mint régebben. Amikor benyitottam a házba, ugyanaz a szürkeség fogadott, mint ami a folyosókon. A ház az ürességtől lüktetett. Az ebédlő asztalon egy cetli várt, amin anyukám üzent, hogy későn ér haza. A szokásos üzenet... Bementem a konyhába, s elővettem két befőttesüveget, s vizet raktam fel forralni, majd az üvegekbe citromlevet és cukrot raktam, meg egy-egy filtert. Amikor felforrt a víz az üvegekbe öntöttem, s jól lezártam őket. Majd beraktam őket a táskámba, s felkaptam a gördeszkámat is.
-Mehetünk! - mondtam amikor megálltam Kevin mellett, aki még mindig az ebédlő asztal előtt álldogált...
-Semmi nem változott itt.... - mondta elgondolkodva. - anyukád, megint ritkán jár haza?
-Igen. -mondtam miközben követtek a tekintetét.. a cetlin állt meg.
-De te sem változtál ám semmit, mindezek ellenére pont olyan szeleburdi vagy, mint régen.
-Ezt most úgy mondod, mintha két évre elutaztam volna és csak most értem haza...
-Haha... nagyon vicces vagy..
-Tudom, mehetünk? - kérdeztem, s közben rá kacsintottam.
-Jó menjünk... - hagyta rám a dolgot.
A közeli erdőhöz mentünk -tavaly ősszel különösen sokat voltunk itt, hiszen ilyenkor egyszerűen gyönyörű... ez az erdő az egyedüli, ami számomra nem olyan, mint a szürke folyosók...
Nem beszéltünk sokat olyan sokat, csak a másik ember jelenléte határozta meg a korfontzónánk határait.
Amikor az erdőhöz értünk, egyenesen a "mi" helyünkhöz siettünk. Az erdő túloldalán van egy vadászles, amit már rég nem használnak, mert ugye az erdő természetvédelmi terültet lett. Így mi vettük birtokba a helyett, onnan fentről teljesen be lehet látni a várost.
-Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy hiányzol? - kérdezte egyszer csak miközben a várost szemléltük.
-Milyen értelemben?
-Hm? - nézett rám miközben felvonta a jobb szemöldökét.
-Hát... attól függ, hogy mit érzel irántam... - mondtam egyszerűen, s már az előre tudott választ vártam, ami a következő volt: Te nekem csak egy barát vagy...
-Miért nem válaszolsz? - kérdeztem, amikor beült a csend.
-Mert... nem tudom, hogy mit érzek irántad...