Látogatóim:

2017. szeptember 19., kedd

suttogó érzelmek


érzelmeim csendesülnek,
s végre nem mély gödörben görnyedeznek.
s mint kisimult arc, úgy állnak előtted,
s suttogom füledbe: szeretlek.


2017. szeptember 15., péntek

Alone


Nem vagy Farkas


Amikor beléptem a viskóba nem az a látvány fogadott, mint amire számítottam. Rina az ajtó mögötti ágyon feküdve várt rám. Szerintem , említenem sem kell, hogy mennyire meglepődtem és, hogy egy kicsit azért a szívbaj is rám jött. Mert azért valljuk be: odakinn már sötét van, az erdő közepén vagyok, az ajtó kulcsra volt zárva, de ő mégis bejutott valahogy. S igen észrevettem, ez rímelt. 
-Ugye nem fogsz ott egész idő alatt? - mondtam miközben a hasára fordult, felemelte a csípőjét és nyújtózott egyet. Azon kívül, hogy ez a pár mozdulatsor, őrjítően szexi volt, olyan érzésem támadt, mintha egy macska lenne előttem. Mondjuk ebben lenne logika, mert Rinának egyáltalán nincs farkas szaga, mégis körüllengi valami kibaszottul vészjósló aura.(Már ha ugye van ilyen.) Tudjátok, mint amikor átmegy az úton a sötétben egy fekete macska előttetek. Vagy amikor egy ragadozó a prédájára less.
-Hogy jutottál be?  - szegeztem neki a kérdést.
-Én is örülök, hogy újra láthatlak padtárs!
-Hagyjuk a süket dumát, halljam mit keresel itt!!
-Tudni akarod, hogy mi is vagy valójában nem? Nos, én elmondhatom neked!
-Rina... nem vicceltem, mit keresel itt? - fújtam ki a levegőt. Nem válaszolt semmit, csupán felült az ágyon és megpaskolta maga mellett az ágyat, hogy foglaljak helyett.
-Nos, tudod - kezdte miközben felemelkedett mellettem, és beleült az ölembe. - az az igazság, hogy már egészen régóta figyellek és hát ... - lassan mozgott, de mozdulatai határozottak voltak, mellkasával előre dőlt, melynek következményeképp, a mellei a mellkasomnak nyomódtak, az ajkaival a fülemhez hajolt - nagyon megtetszettél nekem! 

Egy pillanatra megakadt, a levegő a torkomon, ugyanis fene gondolta volna, hogy valaha is ilyen helyzetbe kerülök egy másik nővel! És őszintén, melyik hapsi nem használna ki egy ilyen lehetőséget, csak hogy csillapítsa a szükségleteit. Végigvezettem a tekintetemet az ölemben ülő lányon. Minden megvan rajta, ami csak szem-szájnak ingere lehetne. Karcsú, nincsenek bőrhibái, sem csámpás fogai, nem kancsal, és nincs összenőve a szemöldöke. Szemei csábítóak, ajkai teltek, mellei tenyérbeillőek, feneke feszes. Minden srác kihasználná a helyzetet, de.. nekem erőt kell vennem magamon.
-Azt mondtad, el tudod mondani, hogy mi vagyok valójában. - mondtam egy kicsit rekedtes hangon.
-Egy csókért cserébe elmondom. - nézett rám pajkosan a szürke szemeivel, s közben beleharapott az ajkába. Nem tehetek róla, de felpezsdült a vérem, meg akartam harapni. Kezei kezeimért nyúltak s lassan, a szoknyája alá bújtatták, belemarkoltam a fenekébe, s úgy húztam magamhoz. Mélyen egymás szemeibe néztünk, majd ajkaink összeolvadtak egy forró csókban. Nem tudtam nemet parancsolni magamnak, éreztem ahogyan egyre jobban megkeményedem, s egyre többet akarok. S mindezt nem azért tettem, mert bármi áron meg akartam tudni, hogy mi is vagyok. Valami vonzott ehhez a lányhoz, de nem tudtam megmondani, hogy mi is lehetett az. Egyszerűen nem tudtam betelni puha ajkaival, a testem fellángolt, most rögtön akartam őt. De ő elhúzódott tőlem, s lihegve mondta azt, amitől a legjobban féltem.
-Te nem vagy Farkas! - mondta s egy pillanatra mintha ő is meglepődött volna a kimondott szavak súlyán! - Mert tudod egy farkas nem kíván meg egy másik nőstényt. Egy farkashűséges. Neked viszont az emberi lényed kíváncsi. Felvigyázó vagy, akár apád volt, de te nem fogsz átváltozni, mert az ember erősebb benned, és bezárja a szörnyeteget. 
-Honnan tudod mindezt?  - suttogtam magam elé.
-A lelked suttogta nekem.
Hátradőltem az ágyon és a plafont kezdtem el bámulva, feldolgozva az elmúlt percek történéseit. 
Az ágy feletti égősorra tévedt a tekintetem, amint még Rosa kedvéért tettem fel, majd az asztalra siklott a tekintetem, hol még mindig ott állt a vázában az elrohadt rózsaszál. Vajon az én hűségem is így rohad el Rosa iránt?


2017. szeptember 13., szerda

Alone


Emlékképek

Még sötétedés előtt mindenképpen ki szerettem volna jutni a viskóhoz, tekintettel arra, hogy a Napfogyatkozás több különlegest is idevonzhatott. Hiszen, ha Rina itt van, ráadásul az elmondása szerint egyenesen Japánból, akkor ebből kiindulva úgy gondolom, jobb ha elővigyázatos az ember. Már ha én egyáltalán ember vagyok, apámból kiindulva. Aki, hát... nos, az előző nemzedék felvigyázója volt, és ha ő nincs, akkor akkor Rosat megölte volna az előző farkastotem. A legfönségesebb farkas. Amennyit ki tudtunk még együtt deríteni...
-Markus, ígérd meg, hogy vigyázol magadra! - sietett elém mama, még mielőtt kinyithattam volna bejárati ajtót.
-Ajj, mama. Apám fia vagyok, tudok vigyázni magamra. - feleltem neki, de szemeiben még nem enyhült az aggodalom, s ezért hozzátettem. - Nálam van. - mondtam, s ezzel kihúztam a tokjából a kést, amit mindig magamnál hordok, ha az erdőbe indulok.
-Jól van. 
-Na, de mentem mama, amíg világos van. - kifele biccentemet a fejemmel, hogy vegye a célzásomat, hogy lassan itt a szürkület, majd nyomtam egy puszit a feje búbjára és elindultam a fenyves felé.
-Siess haza.  - kiáltotta még utána, de én már nem köszöntem vissza csak integettem, hogy elmentem. S hagytam, hogy gondolataim ismét a múltban tekeregjenek. 
Nos, ott tartottam, hogy... ja igen megvan, de nem akarok belecsapni a közepébe. Jobb, ha az ember tisztában van némi információval. Rosanak, megvolt az a különleges, úgymond "képessége", hogy... öhm látomásai voltak, s ezeket rendszerint le is rajzolta. Így bukkantunk rá a viskóra is, amit azóta már rendesen kicsinosítottam, na de ez már egy másik történet.
A rajzok voltak úgymond az első jel, amit észre kellett volna vennünk, de sajnos ez nem jött össze, eleinte úgy gondoltam, hogy szimplán csak nagyon kreatív és még a fantáziája is gazdag. Viszont később egyre többször ábrázolták a rajzai a jövőt, legyen az néhány nap múlva megtörtént esemény, vagy esetleg néhány héttel későbbi. A napforduló előtti pár hétben pedig már rendkívül sok rajz gyűlt össze, s mindegyiken ott szerepeltek a totemek. Az farkas, a medve és a szarvas.
A rajzokon túl pedig, Rosa elég fúrcsán kezdett el viselkedni, gondolok én arra, hogy el-el tűnt napokra, azután az erdőben bukkantam rá. Azt a képet úgy érzem sosem fogom elfelejteni. Az egész testét karcolások borították és a véres sebeit, pedig sár lepte be. Körümei leszakadtak, a szemei vérben izzottak és , amikor megpróbáltam utána nyúlno egyszerűen rámmorgott. Ami talán elég röhejesnek tűnhez, de igen ez történt.
Azon az éjszakán aludtunk először egymás mellett. A viskóban, egy rozoga ágyon, a karjaimban aludt el.
Elővettem a nehéz vaskulcsot a zsebemből, s elfordítottam a zárat, üajd belöktem az ajtót.
-Már vártalak.

2017. szeptember 8., péntek

Alone


A völgy felett


Mióta kilépett az életemből, bármerre is mentem mindenhol a napfordulóba ütköztem. Tudjátok, hogy van ez. Mint amikor valamit nagyon el akarsz kerülni, de bármerre is fordulsz belebotlasz, nos így jártam én is.  S úgy érzem ennél tovább már nem halasztgathatom a dolgot. Egyrészt azért mert már csak tizenkét napom maradt hátra, a bennem lüktető hang szerint.. Anyám, ez most úgy hangzott,mint valami szkizofrén. A végén még diliházban kötök ki, a fejemben lévő hangokkal együtt.
Na, de ott tartottam, az ok, amiért már tovább nem halasztgathatom a kutatást, az, hogy mindössze tizenkét napom maradt, ami kevesebb, mint két hét. A másik ok, pedig Rina. Akit egyszerűen nem tudok hova tenni, van benne valami, ami egyszerre vonzz és riaszt is el tőle. Rina nem olyan, mint amilyen ő is, nem olyan, mintha ami az apám is volt. Rina nem lehet farkas.
Ő ahhoz, túlságosan is szeszélyes, egy cseppet sem higgadt, sem türelmes. S igen, most arra gondolok, amikor már az első találkozáskor nyomatékosította, hogy miért van itt.
Nos, a napforduló. Annyit biztosan tudok, hogy évente mindössze négyről beszélhetünk, ugye negyedévente, minden évszak kezdetén egy-egy. Az utolsó december huszonegyedikén, trónváltással egybekötve.  De vajon minden napfordulónál trónváltás van? vagy...
-Kérsz még egy kis teát? - kérdezte mama mosolyogva- Mert úgy látom már régen elfogyott!
A gondolatmenetemet megszakítva lepillantottam a kezemben szorongatott bögrém fenekére, s nekem is mosolyra húzódott a szám, még ha egy pillanatra is.
-Hozzak ki neked is egy bögrét? - kérdeztem, s közben feltápászkodtam a teraszunkról, vigyázva, hogy közben le ne zuhanyjak a mélyben.  Ugyanis a házikónk, a falut körülölelő hegyen van, ahova zárt fülkéjű libegő vezet, amiben olyan sok időt töltöttem el... vele. Akárhányszor beülök az egyikbe, úgy érzem, ott van mellettem, s igen jól gondoljátok! Éppen ezért szokatlanul sok ideig tart míg haza vagy le a völgybe érek. De visszatérve, a teraszunk lenéz a völgyre, és bár nagyon rég óta tervben van, hogy legalább beüvegezzük, hogy meg legyen a biztonságérzet, de egy kifeszített hálónál nem futotta többre.
-Igen, köszönöm. - szolt mama és figyeltem, ahogyan hozz magának is egy nagy párnát, és elhelyezkedik rajta a völgy fölött. Én pedig bementem a konyhánkba, ami rögvest, a teraszról nyílik, nem olyan nagy, mint a legtöbb családé, de nekünk nincs is szükségünk rá, hiszen évek óta csupán ketten élük, ebben a hegyi faházban, amit a mama történetei szerint apámmal ketten építettek még nagyon régen. Mindig is kíváncsi voltam, hogy milyen lett volna az életünk, ha apám velem maradhatott volna, de egy felvigyázónak nem az az elsődleges feladata, hogy a családjával legyen. Kinyitottam a mosogatónk feletti szekrényt, s benyúltam a mama bögréjéért, a ő hagyományos vastag falú agyagbögréjéért. De mielőtt kiemeltem volna, egy pillanatra megakadt a tekintetem a másik éjfekete bögrén, s a feliraton amin vörös gyöngybetűkkel az állt, hogy Rosa. Ohh istenem mennyire hiányzik. A bögrét még én csináltam neki jóval a trónváltás előtt. Amikor még azt hittem, hogy mi örökre és még annál is tovább együtt lehetünk, még jóval az első közös éjszakánk előtt, a viskóban... A viskó.
Basszus! Hogy nem jutott ez eszembe hamarabb. Ott kellett volna kezdenem először a keresgélést, és nem legutoljára hagyni. Hogy lehetek én ennyire idióta??
Kivettem a mama bögréjét, s gyorsan vissza is zártam a kredenc ajtaját, s abban a pillanatban eldöntöttem, hogy még ma kilátogatok a viskóhoz!
Sziasztok! Remélem tetszett, hamarosan jövök a folytatással! 😉
A.

2017. szeptember 6., szerda

Alone


Visszaszámlálás


Még tizennégy nap van hátra. Még tizennégy nap. Még...
Ez nem lehet igaz.. itt volt mindvégig a szemeim előtt, és nem voltam képes észrevenni. 
Bennem lüktettek a számok, csak eddig még nem értettem jelentésüket. Akárhányszor lecsuktam a szemeimet rekedtes suttogás adta tudtomra, hány nap van még hátra.
Még tizennégy nap van hátra. Tizennégy nap múlva lessz a következő napforduló időpontja. Március huszonegyedikén. Három hónapja történt vele az a szerencsétlenség. Már ha lehet így nevezni, mert talán egyszerre volt csoda, egy hihetetlen dolog és szerencsétlenség is egyben. 
Három hónap telt el, hogy nem hallottam a nevetését, nem éreztem ajkai ízét.
Talán azért sem vettem észre a bennem lüktető számokat, mert gyerekkorom óta hallom őket. A visszaszámlálást, addig a bizonyos napig. Amikor elvesztettem őt. De kell, hogy legyen valami kapocs, a számlálások között. Hiszen azután a esemény után, újraindult a visszaszámlálás. 
Félek, hogy ha letelik a hátralevő tizennégy nap megint el kell veszítenem valakit. S nekem már csak az édesanyám maradt. Rá kell jönnöm, hogy mi folyik itt.
Két nappal később.
Valami nagyon különös illat csapja meg az orromat. Hirtelen, mintha beszűkülne a légcsövem, a világ pedig már csak pislogva mered rám. Próbálok koncentrálni, de hiába szorítom össze a szemeimet, nem múlik a sötét. Az illatfoszlány, lassan-lassan erősödik, s egy pillanat múlva eléri a tetőfokot. Itt van valahol, de nem látom, hogy pontosan hol.
Kopogást hallok.Egészen erőteljes kopogást, olyan, mintha tudná az aki az ajtó mögött van,hogy ő különleges. Hogy nincs nála jobb. Egy pillanatra néma csend terül szét az osztályra, majd kilökődik az ajtó.
-Elnézést a késésért, de eltévedtem egy kicsit. - szólt a kopogtatás tulajdonosa. 
-Akkor ebben az esetben, tessék minél hamarabb megismerni az intézményünket, mert nem tűröm, ha előadás közben zavarnak. 
-Elnézést kérek!
-Rendben. Ebben az esetben most kivételesen eltekintek. Mutatkozzon be kérem, utána pedig foglaljon helyet!
A lány az osztály felé fordult, mert tulajdonképpen lányról van szó. Felemelte a fejét körülnézett az osztályba, mintha már előre a tökéletes helyet kereste volna, ahol majd a bemutatkozó után leülhet.  Viszont, hiába figyeltem, az tekintete más volt, mint a többieké. Ő nem hátrált meg a többiek láttán. Na, nem mintha olyan krípin néznének ki, csak tudjátok, amikor egy hétköznapi ember bemegy egy emberekkel telezsúfolt terembe, akkor mindenki azt várná el, hogy legalább egy kicsit hátrahőköljön az illető. De ő nem. Egyenesen állt, és kihívóan méregette a többieket, mígnem a tekintete megakadt rajtam... s sejtelmesen elmosolyodott. Mintha pont engem keresett volna. Tekintetét fel sem emelve rólam kezdte meg a bemutatkozást.
-Sziasztok, a nevem Rina. Kozuki Rina.  Japánból költöztem ide. Tulajdonképpen a Napforduló miatt.
Basszus! Ez nem lehet igaz! Ezért van neki ennyire más illata. Basszus. Basszus. Basszus. Hát tényleg vonzza őket. Ennek nem kellett volna, hogy megtörténjen! 
-Szabad ez a hely? 
Basszus, neem. Ez az ő helye! Mondanám teljes szívemből. De neki nincs többé helye itt.
-Hmm? - nézett rám kérdőn, még mindig a pad előtt állva.
-Igen persze az.  - mosolyogtam rá, mert mégis mit mondhattam volna. Azt, hogy nem mert az eltűnt barátnőm helye, aki valójában nem is tűnt el annyira? 
Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyi idő telt el a második rész óta. Ezentúl igyekszek hamarabb hozni a részeket!
A.


2017. augusztus 19., szombat

Alone



Álmatlan éjszakák


Álmatlanul telt el az a két hónap.  
Nem tudom, pontosan, hogyan történhetett meg. Minden, olyan gyors volt. Túl gyors, és én nem állíthattam meg. Mama szerint rám is ez a sors vár. Hát várjon is, mert szörnyen nehéz nélküle az élet. Pont akkor tűnt el, amikor már elég közel kerültünk egymáshoz. Pont akkor amikor...
Hirtelen kopogást hallottam az ablakom felől. Mély levegőt vettem, s megéreztem az erdő illatát, s benne az ibolya illatát. Ő az, ehhez, semmi kétség. Hirtelen ültem fel, az ágyamon, talán túl hirtelen is, mert megfordult velem együtt a szoba.  Az ablakom irányába fordultam, ami közvetlenül az ágyam fölött helyezkedik el, a bal oldalamon. S akkor megpillantottam őt, a szemei vörösen izzottak, a szobámból kiszűrődő gyertyafényben. 
Amikor belenéztem szemei egy pillanatig eszembe jutottak a szülei, akik azóta is engem hibáztatnak, a történtek miatt. De egy másik pillanattal később már nyoma sem volt, szemeim előtt az a lány állt, akit néhány hónappal ezelőtt elveszítettem.  Felhúztam az ablakomat, s ezzel eltűnt a maradék távolság is közöttünk, homlokomat odanyomtam az övéhez,s elképzeltem milyen is lenne, ha a  farkasbunda helyett, az ő bőrét érezném....

2017. augusztus 18., péntek

Metafora


Hogy miért szeretem a napraforgókat? -azt hiszem erre a válasz egyszerű.

Mert számomra a napraforgó
nem más mint, metafo-
ra.
Mert életadó forrás vagy;
éltető dózis vagy.
Mert számomra nincsen élet,
ha nem lehetek melletted,
ha el kellene, hogy veszítselek.
Hiszen, ha nem lennél mellettem,
"minden egyes percben",
belőlem is úgy szállna el az életerő,
mint ahogyan a napraforgók elégtek a mezőn.

Számomra éltető dózis vagy,
egy anyag, mely nélkül nem vagy-
ok én.
Mely nélkül az én, már nem is annyira én.

Tudod, miért szeretem annyira a napraforgókat? - erre a válasz egyszerű.

Mert magamat látom
bennük, hiszen a napraforgó szó,
csupán metafo-
ra.
S a lényeget még el sem mondtam:
mert tudod, ameddig a virág, a nap felé fordul,
addig én arra, és csakis arra
veszem utamat, amerre te fordulsz.
Mert menj, akármerre is, én veled megyek,
mert ha már mész menjünk együtt.
Engem nem érdekel, az, hogy
pontosan hol lesz az a bizonyos
ott.
Mert, ha már menni akarsz,
akkor menjünk együtt.

Hiszen a nap sem hagyja, magára a napraforgót, nem igaz?

Nos, ezért vagyok napraforgó! - mert számomra te vagy az életadó dózis.





2017.08.18.
Nagy Anna

2017. augusztus 7., hétfő

Alone

Sziasztok, már nagyon régen gondolkodom azon, hogy átdolgozom az egyik regényemet, és lássatok csodát, itt az első rész ;) Jó olvasást!
A.

Eltűntnek nyilvánított
3..0..9..1 forgatom a szekrényemen a zárat, ami a megszokott Katt-al tárul ki előttem. Kiszedtem a könyveim alól a sapkámat és a sálamat. S azzal a mozdulattal, hogy elléptem a szekrényemtől becsaptam a magam mögött a szekrényemen ajtaját. 
Becsapódása villámként hasított a folyósó csendjébe, fél szemmel figyeltem a többieket, akik egy pillanatra megdermedtek, a hang irányába fordultam, azaz felém. Majd csendesen folytatták az útjukat a kijáratni ajtó felé. 
Hihetetlen, hogy egy idegen számára apróságnak tünő dolog, hogy megtudja változtatni egy egész város életét. 
Azóta az éjszaka óta, már semmi nem a régi, hiszen már nem néznek rám felemmel a szemükben, már nem tartják meg a túlzottan tisztes távolságot. S volt olyan is, aki egyszerűen leült mellém, amit napvilágra került, annak az éjszakának a történései. Legalábbis az, amit mások gondolnak. 
A teljes valóságot csupán három ember ismeri vagy mondhatnám úgy is, hogy ismerte. Hiszen ebből a háromból egy meghalt, egy eltűnt és a harmadik pedig én vagyok. Szóval igen, én is arra gondolok, mint amire ti is. Nincs menekvés. Na nem mintha annyira menekülnék a végzetem elől. Várom a pillanatot, amikor ismét a szemeibe nézhetek.
A gondolatmenetemből a bejárati ajtón beszűrődő hideg fuvallat szakít ki. Kilépek az ajtón s egy pillanatra megállok. Mélyen beszívom a jéghideg levegőt, s lassan szinte ízlelgetve fújom ki. Érzem a a fenyvesek friss, vad illatát, de ezzel szemben a főúton elrobogó motorok kipufogó füstjét is, s egy pillanatig mintha éreztem volna az ő illatát is. Csak egy illatfoszlány volt, mégis felpezsdült tőle a vérem. 
Az eddig, a kezemben szorongatott sapkát, most a fejemre húzom és nem érdekelnek a kibukkanó kócos göndör fürtök. így indulok el a jeges főúton, a hegy lába felé. De hirtelen felindulásból visszafordulok és inkább a Zöld Zóna felé indulok el. Hiszen ott találkoztunk először,  minden egyes pillanatra emlékszek. A szemeire, s arra ahogyan engem nézett, arra ahogyan zavarba jött, hogy csak dadogott össze vissza. Ahogyan ott ült az egyik fa ágai között és a rajzolt, odapillantok arra a pontra ahol először pillantottam meg. Lehunyom a szememet és pár pillanatra elfelejtem a csontbavájó dermesztő hidegen, egy pillanatra érzem a nap melegét a bőrömön, egy pillanatra ismét ott ül az ágak között. Majd kinyitom a szememet, újra csontomba markol a hideg, és az ágakat ismét hó födi el.
Amikor azt mondtam, hogy azóta a bizonyos éjszaka után mindenki teljesen máshogyan néz rám. Nos azt, a szó legszorosabb értelmében értettem, csak sajnos az a baj, hogy, mivel velem nem történt azon az éjszakát semmi számottevő. Szóval, hogy nem haltam meg és még mindig itt vagyok, így előfordul, hogy dühöt váltok ki az...
-Mégis mit keresel itt? Pont itt! Nem megmondtam, hogy ne kerülj a szemünk elé?? - szóval, hogy vannak akik engem okolnak a történésekért.  Viszont ezzel az a baj, hogy pont ők engedték elmenni.
-Hé! Nem hallasz? Tán süket vagy? - egy pillanatra megálltam és a nő szemeibe néztem, ő és a férje az egyedüliek a városban, akik még mindig tesznek inkább egy lépést hátra, csakhogy meglegyen az a túlzottan nagy tisztes távolság. - Tűnj el. - suttogta.
Úgy érzem, hogy nincs értelme vitatkozni vele, így elfordítom a tekintetemet és folytatom az utamat a hegy lábához. 

2017. július 15., szombat

Lélekszakadás


Már hónapok óta
csak kavarognak  bennem az érzelmeim, rólad!
Ha nem vagy itt, hiányzol,
ha pedig melletted vagyok, akkor
már előre érzem hiányod!!

Már előre érzem,
pedig még ott vagy mellettem.
Még ott vagy mellettem,
S én már akkor félek,
hogy el kellesz engedned, mind a két kezem.

Még, ha nem is örökre,
csak néhány percre/lélegzetvételre.
Néhány órára/szívdobbanásra,
néhány napra/lélekszakadásra...

Tudod édes, most is:
érzem hiányod,
s ez már bizonyos,
hogy élni sem lenne erőm nélküled!

S kétségtelen, hogy
jelenléted, tekinteted,
ajkad érintése, bőröd illata,
hogy te magad, drog vagy.
Hogy te húr vagy, a gitár pedig én.
Hogy én vagyok a test, te pedig bennem a lélek.
S bár az élet, az maga az élet,
de a lélek az mi vagyunk, a szakadás,
pedig maga a búcsúzkodás.

Drog vagy szervezetemben, ez kétségtelen.




2017.07.15.
Nagy Anna

2017. június 30., péntek

Jelenlegi történet: Hiányérzet


Szia, engem Enanak hínak! 
Lenne néhány kérdésem, remélem nem bánod!
  • Te mit tennél, ha kiderülne, hogy az eddigi életed minden pillanata hazugság? 
  • Elszöknél, vagy maradnál? Élnél tovább hazugságba, vagy új életet kezdenél?
  • Halálod napjáig te lennél "az", aki egész életében tűrte a hazugságot, vagy letépnéd magadról a megbélyegző címkét? 
Ha az utóbbit választod, akkor tarts velem(katt), mutatkozz be, add ki magadból, azt ami a szíved nyomja, hogy ne legyen több hazugság, csak színtiszta igazság!
A.

2017. június 12., hétfő

Hiányérzet - 5. rész Címkék


-Nincsenek címkék! - szólalt meg mellettem Josh, s majd beledobott egy újabb kavicsot a folyóba. 
-Nincs kiközösítés! - dodta a következő követ a folyóba Tina.
-Nincsenek kötelékek! - s már csobbant is a vízben a következő kő.
-Nincs múlt, se jelen, se jövő. - mondtam ki egyszerűen, és teljes erőmből elhajítottam az utolsó kavicsot.
-De akkor mi van? - fordult felém Tina. 
-Pillanatok! - feleltem vidámat, s elrugaszkodtam a peremtől, s magam után rántottam Josht.
Ahogyan zuhantunk lefele a mélybe, láttam magam előtt Josht, azt a Josht, aki már nem az akit én régen ismertem, akit előttem van számomra egy teljesen ismeretlen srác, ahogyan Tina sem tudom, hogy valójában ki is volt, mielőtt... Mielőtt még nem ültünk fent a híd peremén, mielőtt nem utaztuk át együtt a fél országot, mielőtt megkaptam volna az üzenetet, azelőtt fogalmam sem volt arról, hogy ki az a lány, akit én Tinaként ismertem meg? S ki lesz az a srác, akit én Joshként ismertem meg? És ki leszek én? Mert már számunkra nincsenek címkék, nem vagyunk mások csak három lélek.
-Hát neked teljesen elment az eszed? - kiáltott Josh amikor előbukkant a folyóból.
-Most miért? Valld be, hogy élvezted. -mondtam mosolyogva.
-Te idióta, meg is hallhattunk volna, semmit nem változtál!! 
-De nem haltunk meg. - mondtam s a nyakába kapaszkodtam. -Nem igaz? 
-HÉÉ VÁRJATOK ÉN IS MEGYEK! -  kiabálta Tina a híd tetejéből, majd lendületet vett, s egy balerina ügyességét felülmúlva ügyetlenséggel csapódott be mellettünk.
-Basszus. - suttogta Josh.
-Ja. Hé Tina egyben vagy? - kiáltottam, majd pár másodperccel később előbukkant.
-Tényleg olyan borzalmas volt, mint amennyire éreztem? - kérdezte, halál nyugodtan, mintha az égvilágon nem történt volna semmi.
-Még annál is rosszabb - felelte Josh.
-Király! - mondta röhögve Tina.
-És még én vagyok az idióta mi? - dörmögtem.
-Igen, mert magaddal rántottál! - vágta a fejemhez a valóságot.
-Képtelen vonlak kihagyni a jóból! -feleltem mosolyogva.
-Azért legközelebb hagyj ki. - szögezte le, mintha nem tudná, hogy feleslegesen.
-Azt sajnos nem ígérhetem meg!

Csak pörgetem magam előtt az elmúlt pár nap eseményeit. Konkrétan leforog a szemem előtt a fél életem: Kevin, akiről egész életemben megvoltam győződve, hogy egy kedves és szeretetreméltó ember, aki... aki egyszerűen nem, nem tudna bántani engem. Ő volt a menedékem, a váram. Ő volt az, akihez anyám elől menekültem. Ő volt az, egészen addig a napig... Eszembe jut az édesanyám is - édesanya az én számból egészen idegenül hat, annyira valótlan - mert bár ő adott nekem lelket a testemben, mégis ő volt az a személy, aki megkeserítette az eddigi életemet.
Miatta kellett talán túlontúl, hamar felnőnöm. Miatta nem lehettem a naiv kisgyerek, aki mit sem tud arról, hogy mit tett az édesanyja, hogy ki is ő valójában, nem lehettem az a gyermek, aki boldogan szalad oda az anyjához, amint meglátja őt. Gyűlöltem őt egész életemben, ahogyan ő is gyűlölt engemet, mert ha nem vagyok én, akkor ő még mindig játszhatná a boldog feleség szerepén. De a létem tönkretett mindent.
S ott volt még megannyi embert, aki hátba szúrt - szemmel, vagy a saját problémáival, amit önmaga nem tudott elfogadni, s inkább rám vetített. a legvégén pedig ott vagy te is apám, még ha nem is a szó legszorosabb értelmében vett végén, de te akkor is ott voltál. Az egyedüli személy, akit bár most már ténylegesen is a hátam mögött hagyok, nem gondolok rád gyűlölettel, nem érzek irántad haragot, pedig hirtelen tűntél el az életünkből. Mégis azon részében, amit együtt töltöttünk, apám helyett voltál édesapám.
-Merre tovább? - kérdezte Tina.
A lakókocsi tetején feküdtünk, mind a hárman és meredten bámultunk az égboltra, mely most éppoly zavaros, sötét felhőkkel átszelt, mint a gondolataink a fejünkben, emlékek, melyeket örökre magunk mögött hagyunk.
-Egy új élet felé.



A mai nap margójára


Június 10.
Tokaj. Új találkozás. Új kezdet.


2017. május 5., péntek

Hiányérzet - 4. rész Utóirat: Josh


Összegyűröm, az asztalról felkapott papírdarabot, s a szemetesbe hajítom. Ez az egyetlen szokása maradt csak meg hosszú éveken át. A cetlit az asztalon.
"elmegyek néhány hétre"
Már megint néhány hét... akkor nyugalom lesz három hónapig. Odasétáltam a konyhaablakhoz, s kinyitottam, hogy szabadulni tudjak a spermaszagtól. Majd végigjártam a ház minden helységét, hogy ugyanezt, tehessem az összes ablakkal.
Bizsereg a bőröm nem bírok sokáig idebent maradni. Lehunyom a szememet, s mély levegőt veszek, s közben végigpörgetem a lehetőségeimet.
Eltűnhetnék, egy időre. A ház enyém három hónapig. Végre bevonulhatnék, úgyse hiányoznék neki. Menjek el futni? Vagy szökjek el itthonról? Fussak ameddig össze nem roskadok? Tűnjek el innen?
Eltűnnék amilyen gyorsan csak lehet, de akkor végleg magam mögött kell hagynom apám emlékét. A házat.
Tulajdonképpen már megannyi lehetőségem volt itt hagyni ezt a helyet, mégis mindig maradtam. Viszont az utóbbi hónapokban teljesen átformálódott bennem a ház elhagyásának a gondolata és leginkább az, hogy mit is tervezek az életemmel. Jó lehet, hogy ez szörnyen klisésen hangzik, de úgy érzem lassan megnyílik előttem a világ. Úgy érzem, sokkal többre vagyok hivatott, mint azt Kevin gondolja, vagy ahogy azt, az a kibaszott kurva gondolnja. S ha tudná, milyen sors vár rá lehet, azt kívánja majd, bár elvetélt volna velem!
A gondolatmenetemet kopogás szakította félbe. A gondolataimból kiszakadva bódultan álltam  bejárati ajtónkkal szemben. Kénytelen voltam várni pár másodpercet, hogy az elmém lassacskán kitisztuljon, s újra a valóságra tudjak koncentrálni, így hát odasétáltam az ajtóhoz és kinyitottam.
Mondanom sem kell, Kevin állt ott. Az egyedüli ember, aki egyáltalán szóba áll velem.
-Szia! - köszönt energikusan.
-Sziia.. Mit keresel itt?
-Mi az, hogy mit? Téged. Ugye nem felejtetted el, hogy futni megyünk?
-Milyen okból is?
-Ne játszd a hülyét! Mindig is gyors iramot tartottunk, amikor anyud végre elhagyta a várost! Szóval gyere. - ragadta meg a kezemet, de önkéntelenül is elrántottam.
A nagy vallomása óta valahogy megváltozott közöttünk a levegő, már nem ragaszkodok annyira, hozzá, mint azelőtt.Valahogy rámenősebbnek tűnik, amitől egyszerűen borsózik a hátam.
-Ha nem baj, most kihagynám!
-Mégis miért?
-Csak, nincs most ehhez kedvem.
-Ehhez? Rám céloztál,ugye? Hozzám nincs kedved, mi? Mert beléd estem, mi?
-Én nem ezt mondtam!
-De gondoltad!
-Ahhj Kevin! Jól van elmegyek, csak hagyjuk ezt jó! - mondtam, s bezártam magam mögött az ajtót.

Ugyan nem volt semmi kedvem ma gyors iramhoz, valahogy mégis úgy érzem,jól döntöttem, hogy végül mégiscsak belementem. Nem futottunk többet, mint másfél kilométert mégis, a szívem majd kiugrik a helyéről, és ez az az érzés, ami egyszerűen levesz a lábamról, talán az adrenalin miatt.
Viszont van még valami, a futam végén mindig Kevinnél töltöttem az éjszakát.Nem kell rosszra gondolni, sosem történt semmi. De ma ezt mindenképp el szeretném...
-Na gyere induljunk! -Kevin vett egy mély lélegzetet és feltápászkodott a talajról.
-Figyu, én most inkább haza megyek.
-Ena.. ne kezd már megint, gyere velem haza!
Bíííp...Bíííp...
-Ki az? - kérdezte, miközben én már a sorokat olvastam a telefonomról - Ki az a Josh? Fogadjunk miatta nem akartál jönni velem!
-Josh? Egy rokonom. De figyu tényleg mennem kell!
-Mi? Mivan? Ena ne csináld már!
-Ég veled Kevin! - mondtam egyszerűen és szaladni kezdte a házunk irányába. Át a repcemezőn, keresztül a nyírfasoron és be a sötét zsákutcánkba. Majd föl az emeletre.

Ena, ha jönni akarsz csomagolj! 
60 perc és előttetek vagyunk.
Utóirat: szökjünk meg együtt, Josh!


NMA

A mai nap margójára


Május 5.
Légy pozitív és a világ megnyílik előtted!

2017. április 24., hétfő

Kiszakadva


Még el sem foglalta ⚛ a helyét, de már megcsapta ⚛ az émelyítő orrspray aroma. ⚛ De különösképp ⚛ nem hatott rá másképp, ⚛ mint nyugtatószerként. ⚛ a már fönt megemlített ⚛ helység túlzsúfolódott ⚛ s egy szemernyi levegő sem maradt a tüdőnknek ⚛ a helység, ahova a leány belépett túlságosan is áporodott volt. ⚛ A leány ⚛ helyet foglalt egy hatalmas tulok oldalán ⚛ Lecsukta ⚛ szemeit, s teret adott, a kínzó fájdalomnak ⚛ Elnyomta az orrspray aromáját, kizárt mindent, ⚛ s befogadta a sötétséget. ⚛ Testéből kiszakadt lelke, ⚛ s az izomgörcs végigsöpört a porhüvelyen. ⚛

2017.04.24.
NMA


2017. április 19., szerda

Várakozó szív


Ádáz ellenség a női gondolat,
Csak szövi és szövi a pókháló fonalat.
Mindig csak a negatívjövőkép,
Mert ha jön a nagy nap mást nem is ígér
De ha látná,hogy van kiút ebből a ködfelhőből:
Nem patakzana szemeiből a könny.

Ádáz ellenség a női gondolat,
Csak szövi és szövi a pókháló fonalat.
Mindig csak a negatív jövőkép,
Pedig úton van már valami nagyon szép.
Egy ölelő kar, szerelmes tekintet,
Várakozó szív, hogy együtt hunyjuk le szemeinket.




2017.04.19.
NMA

2017. április 11., kedd

Az első Liebster Awad díjunk!


Sziasztok!🙋
Egy roppant kellemes hírrel jelentkezem, ugyanis a blog díjazott lett a Liebster Award-on. Amit Brukúnak, az Első bekezdés írójának köszönhetek 💛.
Őszintén, valójában én sosem gondoltam volna, hogy az én szárnyaim között is lesz valaha valamilyen díj, szóval, most aztán nagyon boldog vagyok, ezért szeretném még egyszer megköszönni Brukúnak.
Na, de vágjunk is bele! 💪




Szabályok ismertetése:
  • Nevezd meg, azt akitől kaptad a díjat, linkeld be, illetve köszönd meg neki
  • Válaszolj 10 kérdésére
  • Tegyél fel 10 kérdést
  • Jelöld meg azokat a blogokat, akiknek továbbítod a díjat

  • Mi volt az első könyv, amit elolvastál magadtól? - Az első olyan könyv amit teljesen magamtól kezdtem el olvasni Kathryn Lamb Az utolsó szó jogán című ifjúsági könyv volt, viszont már jóval előtte megfogott az irodalom, mégpedig a Légy jó mindhalálig című kötettel.

  • Ha körbeutazhatnád a világot hova mennél el egyből? Miért? - Legelőszőr Skóciát venném célba, bár nyomós okot nem tudok felhozni. Egyszerűen vonz a kultúra, a skót hagyomány és maga a táj.

  • Volt már olyan, hogy kedvességből készítettek neked ételt/sütit, de ehetetlen volt? Mit tettél? Megmondtad vagy megpróbáltad megenni? - Volt, bár azt nem mondanám, hogy ehetetlen volt... egy születésnapi tortáról beszélek, amit a 19. születésnapomra sütött nekem anyukám. Természetesen nem mondtam meg neki, hogy nem sikerült a legjobban, egyszerűen megköszöntem, hogy ilyen finomat csinált nekem és megettem.

  • Miért szeretsz írni? - Ez eléggé összetett: szeretek írni, mert írás nélkül lélegezni sem tudok, az írással adom ki magamból a felgyülemlett feszültséget - általában ezért olyan depis vagy indulatosak a soraim 😅 - és talán ami miatt a legjobban ragaszkodom az íráshoz, az az, hogy a szavakban érzem azt leginkább, hogy önmagam vagyok. Mert itt kiihatom magamból azokat a gondolatokat, véleményeket, amit egyébként nem önthetek hangok formájába.

  • Ha azt mondanám, hogy megfilmesítem az egyik regényedet, akkor melyiket választanád? Miért? - Elsőre azt válaszolnám, hogy nagy megtiszteltetés, viszont másodjára meg annyit válaszolnék, hogy még nincs a kezeim között olyan regény, amit érdemes lenne megfilmesíteni!😅

  • Tegyük fel, hogy éppen a kávédat szürcsölöd, amikor felhív egy ismeretlen nő telefonon, hogy a férjedet baleset érte. Letennéd a telefont, hiszen téves hívás, arra gondolva, hogy telefon betyárkodnak? Átirányítanád a hívást a mentőkhöz? Oda rohannál a pincérhez és tolmácsolnád a beszélgetést? - Egyenlőre még nem vagyok férjnél, tehát a férj helyet a barátomra fogok gondolni. Ha egy ismeretlen nő telefonálna, s arra utalna hogy a barátom balesetet szenvedett, eszembe sem jutna, hogy egy szedet vetett telefon betyár van a túloldalon: nem raknám le a telefont, nem rohannék a pincérhez, átirányítanám a hívást a mentőkhöz, és már szedném is a sátorfámat - a többi vendégnek meg legfeljebb csak annyi tűnne fel, hogy volt kávét szürcsölgető nő, nincs kávét szürcsölgető nő. 

  • Ebook vagy könyv párti vagy? - Ha ezt a kérdés most egy személyes beszélgetés alatt hallatszott volna el, rávágtam volna, hogy természetesen könyv párti vagyok. Viszont most van időm átgondolni a kérdést. Tény, hogy szeretem a könyveket, az illatukat, a papír érintését... viszont mostanában egyre többet olvasok e könyveket, mivel praktikusok, kis helyen elfér rengeteg könyv, s órán sem veszik észre 😋, de ennek ellenére még így is azt a választ adom,hogy könyv párti maradtam.

  • Befolyásol e a könyvborító és/vagy fülszöveg könyv vásárlásánál? - Egyértelműen igen! Mármint a könyvborító engem nagyon befolyásol... jobban mint a  fülszöveg, de erről nem igazán tehetek mivel vizuális típus vagyok!😊

  • Mi a kedvenc idézeted? Miért? - Konkrétan kedvenc idézetem nincsen. Viszont nagyon sokat szeretek. Ilyen példul: 
"Maslow meg a kibaszott  piramisa miatt van ez az egész!
Még a keresztnevét sem tudom, de utálom a fickót.
Majd rákeresek a neten, hogy hol van eltemetve,
és köpök egyet a sírjára." - Belányi József

"Nagy mély szemed reám ragyog sötéten" - József Attila

"Ők azért nevetnek rajtam, mert más vagyok. Én azért nevetek rajtuk, mert mind ugyanolyanok." - Kulrt Cobain

  • Mit szeretsz a blogolásban leginkább? - Hogy a gondolataim eljutottak hozzád is.


Az én 10 kérdésem:
  1. Szia! Hogy érzed magadat?
  2. Mi volt az a pillanat az életedben, ami miatt elkezdtél írni?
  3. Játszol valamilyen hangszeren? Ha igen milyen hangszeren,
  4. Képviselsz valamilyen stílust? Gondolok most az írásra, zenére.
  5. Milyen műfajban szeretsz leginkább alkotni?
  6. Melyiket választanád a vers, novella és a regény között, hogyha a  kiválasztottban kellene alkotnod életed végéig?
  7. Mit olvastál legutoljára? Mi a véleményed róla?
  8. Mit gondolnak a barátaid arról, hogy blogolsz, verselsz, írsz?
  9. Mit gondolsz kinövöd valaha az írást? Vagy életed végéig folytatod?
  10. Ha kiadhatnád a könyvedet teljesen ingyen, te belevágnál?


Az én díjazottaim:
Puszillak titeket:
N. M. Anna

2017. március 25., szombat

Bakancslista: Tavasz


Sziasztok! Hogy vagytok?
Lassan, de biztosan közeleg a tavasz, legalábbis, amennyire azt, az időjárás engedi😉.
Végigfutva a téli bakancslistát, némileg megnyugodtam. Hiszen elsősorban végre lezárhatjuk a téli időszakot, személy szerint nem ez volt a legragyogóbb telem😩.
Másodsorban pedig teljesítettem mind a három pontot, ha nem is tökéletesen - de mégis mi az, ami tényleg tökéletes?
Hiszen befejeztem a Közelgő végzetek című regényemet és sikerült is elküldenem időben, az Aranymosás című pályázatra - bár nem jutottam át az előszűrőn, de az élmény megvolt😏, s további terveim vannak még a regénnyel, szóval elkeseredettségnek nincs helye!
Elővettem egy régi regényötletemet is, s ha nem most tévedtél ide akkor már biztosan szembetalálkoztál vele: "Hiányérzet"-el.
S végezetül korozni is voltunk.⛄


Na, de akkor mutatom a tavaszi bakancslistámat!



Rájönni, hogy nincs rosszabb, mint fejest ugrani az ismeretlenbe - avagy, hogy ne kezdjek bele regénybe teljes
forgatókönyv nélkül.📚💻
Mert talán ez a legnagyobb bajom nekem, hogy állandóan úgy kezdek bele az írásba,hogy fogalmam sincs, hogy mi lesz a tetőpont és mi a vége. Így kezdtem el írni még anno a közelgő végzeteket is - és ezért nem lett belőle semmi - még körülbelül két éve. S így kezdtem/folytattam a Hiányérzetet is. De ezt a hóbotomat amit csak tudom be szeretném fejezni, s végre tényleg belevágni úgy egy történetben, - jelen esetben a Hiányérzetbe - hogy tudom, mi fog benne történni! ✌




colorcom 
Nem tudom, hogy hányan találkoztatok már ezzel a névvel, én először talán instagramon találtam szembe magamat ezzel a szóval, ami nem mellesleg egy könyvkiadót takart. De nem is akármilyent! 
Egy olyan könyvkiadóról beszélünk, akik ingyen kiadják a műveinket és még pénzt is kapunk érte. Oké, talán túlságosan is röviden fogalmaztam meg, de végül is ez a lényege. A kiadó lehetőséget kínál,  azoknak a kezdő íróknak, akiknek még a mai napig ott lapul a íróasztalfiókban, vagy a számítógépen egy Word dokumentumban egy kiadásra váró kézirat.
S igen nagyban gondolkodom, azon, hogy kiadassam e az első verseskötetemet.De ugye ott van a könyvbemutató, ami nélkül nem igazán lehet sikeresen népszerűsíteni egy kötetet, s én szerencsétlenségemre, rettegek az ilyen helyzetektől. Tudjátok amikor ott vagy egyedül, s rengetek idegen vesz titeket körül, s arra várnak, hogy megszólalj...  - igen tudom, egy kicsit antiszoc vagyok 😓. S pont ezért gondoltam arra, hogyha kitűzöm egy célnak, akkor előbb vagy utóbb - nagy valószínűséggel , inkább utóbb - meg fogom csinálni!
-Nektek, mi a véleményetek erről? Szívesen olvasnátok verseimet egy verseskötetből?




Elkezdeni futni!
Nincs rá nagy esély, de mindenképp kitűztem, hogy idén futni akarok. Csak vannak ugye befolyásoló tényezők:
  1. Alergia
  2. Alergia
  3. Alergia 😆




Könyvmoly
Mivel az elmúlt pár hónapban egyre kevesebbet és ritkábban olvasok, épp itt az ideje újra belefogni. És mi lenne jobb inspiráció erre mint:
  1. Lassan megjelenik Leiner Laura legújabb kötete (Bexi)
  2. Egyre több könyv gyűlik össze az íróasztalomon
  3. S célkitűzés, hogy egyre több kortárs költőt ismerjek meg 😁



Jó barátnő lenni
Az utolsó pont egy magánéleti célkitűzés, ugyanis, mint ahogyan azt a cím is mutatja: jobb barátnő akarok lenni. Egy olyan barátnő, akit megérdemel a párom!💓






Nos, ez lenne az én tavaszi bakancslistám.
Ha van kedved írd meg a sajátodat, a bejegyzés alatt😉
Puszil: Anna

2017. március 20., hétfő

Mentőöv


Életemben mentőöv vagy,
Mert ajkaim mosolyra csábulnak,
Ha meghallom hangodat, vagy
Szemeim szemeidre tapadnak.

Elűzöd belőlem gondjaimat,
A fárasztó gondolatokat,
Mert melletted megnyugszik a lelkem is,
Ahogyan a szívem is.

Életemben mentőöv vagy,
Érzelmeim kikötőpartja.
Életemben mentőöv vagy,
Érzelmeim kikötőpartja.



2017.03.20.
NMA

2017. március 19., vasárnap

Szeretlek


Az baj, hogy már most hiányzol?
Most, pedig még szemeidbe bámulok.
Már most hiányzol, pedig édes,
itt vagyunk még mindig egymás mellett.
Hiányzol, mert az elme tovaszáll,
és beférkőzik a tudatba a búcsúzkodás.

A szívem összeforrt a tieddel,
s szívem szíved nélkül, már 
csak tört szív. S lelkem 
is darabokban, ha nő a táv.

De szívemet már neked adtam,
s tied örökbe fogantam.
S ha a távolság nőttön is nő,
lelkünk már összeforrant,
s egymásba kapaszkodnak.


2017.03.19.
NMA

2017. március 15., szerda

Szeretem


Szeretem mosolyodat,
szeretem azt, ahogyan 
ajkaid felfelé húzódnak.
Szeretem szemeidet,
szeretem, ahogyan őket
reám emeled.

Szeretem, hogy viszontszeretsz.
Szeretem, hogy én vagyok neked az egy.
Szeretlek.


2017.01.28.
NMA

2017. március 13., hétfő

Elnyomva


Ismered az érzést, amikor van valaki a háttérben,
aki úgy gondolja képes irányítani a szálakat,
aki dönt a te életed minden egyes részletén,
aki nem hagyja azt, hogy a magad ura
legyél, és végre a kezedbe vedd a sorsodat?

Hogy te választ...
-és akkor benyit és már megint,
a legszarabb pillanatban telepszik le az ágyad
szélére, és tömi a fejedet azzal a sok sületlenséggel.
De te csak ülsz nyugodtan és nem nézel rá,
mert tudod, hogy akkor egyből te leszel a hibás.
De a percek telnek és feltűnik neki is, hogy
itt nincs maradása, és végre kilép a korfontzónádból!

Hogy te választhasd meg azt akibe szerelmes akarsz lenni,
akit párként akarsz magad mellett tudni,
akivel az életedet akarod leélni.
S nem! NEM ÚGY AHOGYAN Ő ÉLI AZ ÉLETÉT!!
elnyomva téged!

Mert így csak egy kalitkának érzed az egészet,
s kiborít amikor ő háborodik fel azon,
hogy mennyire nem nyílsz meg előtte.
Pont előtte fogsz! Na persze, talán ő lesz az utolsó ,
ki előtt valaha is meg fogsz nyílni,
s az a szomorú, hogy előtte kellett volna
már a legelején megnyílnod.


2017.03.13.
NMA

Manóm - avagy vers a legújabb baglyocskánk tollából!


Annyira szeretem, amikor egymáshoz tudunk bújni.
Imádom a csókjaidat, az illatodat és a vágyaidat!
Szeretem, hogy gondoskodsz rólam
s, hogy ezt nem kell kérni!

S,  most is, itt vagy a hátamon 😚
Hallom aranyos manós szuszogásod!
Érzem, ahogyan ver pici szíved, s látom, hogy
örökre bezártál oda, s nem hagyod, hogy
kiszökjek onnan!

Otthon, amikor lefekvéshez készülődök,
mindig szaglászni kezdek,hogy érzem e
az illatodat az ágyamban.

Ha velem vagy másra nem tudok gondolni!
hisz gondolhattam volna sokszor,
sormindenke! De nem akartam,
azt az értékes időt, amit veled töltök,
nem akarom elpazarolni!

Imádom amikor velem vagy, szavakba
el sem lehet mondani, s leírni egy könyv
se lenne elég ahhoz, hogy az érzésimről,
eleget tudjak beszélni neked!


2017.03.11.
Teky

2017. március 7., kedd

Tekinteted

Láthatatlan a személyiségem,
Látsz, velem vagy egy légkörben,
Tudod, hogy ott vagyok, de
A harmadik másodpercben elfeledsz.

És minden csak egy másodpercen dől el
Egy másodperc alatt veszed észre,
Hogy ott vagyok és még egy másodperc,
S már eltűntem a látókörödben.

Talán ezért gyűlölöm, azt
Amikor elnyúlnak a másodpercek
Felismernek és nem nyúlnak el
A tekintetek a fejem felett.

Gyűlölöm amikor megnéznek.
Mert nincs rajtam semmi érdekes,
Csak egy test, s abban a szerelmes lélek,

S nálad is elnyúltak a másodpercek,
A tekinteted lelkem vizsgálva maradt mellettem.
A te tekinteted az egyedüli, amit igazán szeretek.



2017.02.22.
NMA

2017. február 27., hétfő

Másvilág


Új társaság suhan az országút felett
Új társaság, új csordaszellem,
Minden új csak az érzelmek
Egyeznek a régmúlt árnyképeivel.

Napfény süt be a párás üvegeken,
Zúg a motorzaj, de a fülekben dübörög a basszus,
Mert a külvilág még túl messze
Még másvilágot látok.

A száguldás csökken, az életjelek egyre javulnak,
A szembogár kinyil s a külvilág egyre közelebb.
De a fülben még mindig a basszus dübörög,
Ez még a Másmultban tart engemet.

Lassan megállt gépezet,
S felmerült egy választalan kérdés
-mégis, hogy fogok kijutni innen?


2017.02.27.
NMA

2017. február 13., hétfő

Hiányérzet - 3. rész Hajnali undor


Már majdnem sikerült elaludnom, amikor rezegni kezdett a telefonom, Kevin volt az. Elfintorodtam a kijelzőn világító név láttán. S vegyes érzelmeket keltett bennem, mivel egyrészt nem akartam látni, mert nem értettem, hogy akkor most, hogyan is tekint rám, mi vagyunk most egymásnak. Viszont másrészt, meg nagyon szerettem vele lenni, mert mellette érzem úgy igazán önmagamnak magamat Mármint  ez elég furcsán hangzott, arra gondolok, hogy mellette meg tudok nyílni,mert tudom, hogy elfogad olyannak, amilyen vagyok. Végül felvettem a telefont.
-Szia... - suttogtam, figyelve arra, hogy anyu még nem olyan rég ért haza, és nem akartam, hogy meghallja, hogy ébren vagyok.
-Szia! Merre vagy?  - szólt bele a telefonba vidáman.
-Hmmm itthon az ágyamban... - dünnyögtem álmos hangon.
-Csak nem felkeltettelek?
-Valójában még el sem aludtam.
-Ohh,biztos hosszú éjszakád volt..
-Egyébként miért hívtál?
-Gondoltam elmehetnénk valamerre.
-Most? - kérdeztem,s fájdalmasan az órámra pillantottam, még alig múlt el hat óra.
-Aha.
-És merre?
-A törzshelyünkre gondoltam, úgyis régen voltunk már ott.
-Hmm.. - nyöszörögtem, s közben átfordultam a hasamra - de te fizetsz. Ha már nem hagysz rendesen aludni.
-Még, hogy nem hagylak? Aludtál volna el időben Tündérem.
- Ne hívj így, tudod, hogy gyűlölöm.
-Attól, még nekem az vagy... s rendben én állom, csak gyere el velem.
-Helyes, igazi úri ember. - kuncogtam a telefonba. - Mikor indulunk?
-Hát az a helyzet, hogy már majdnem előttetek vagyok.
S ekkor hallottam meg az első csapást, ahogyan az anyja ágya nekicsapódott a falnak. Az ütések egyre gyorsultak,és hangosodtak. S ha visszafojtott lélegzettel füleltem, hallottam anyám nyögéseit is.
Undorító...
-Ena itt vagy?
-Igen. - szólaltam meg és magam is meglepődtem a rekedtes hangomon.
-És beengedsz? -hallottam a hangját a telefonon keresztül, s látom magam előtt ahogyan az ajkai mosolyra húzódnak.
-Moost nem, sietek jó?
-Mmmm renden.

Visszafordultam a hasamról hátamra, s kinéztem az ablakomon. A nap már jócskán felkelt, s kék fény világítja meg a szobámat. Vettem egy mély lélegzetet és megpróbáltam kizárni a folytonos dübögést és nyögéseket.
Felkeltem az ágyamból és a szekrényemhez sétáltam, majd előhúztam egy fekete farmert meg egy hozzá illő felsőt, s magamra rángattam, s  kontyba kötöttem a raszta hajamat. Majd felkaptam még egy tornacipőd, a fényképezőgépemet, ami nélkül nem mellesleg egy tapottat sem teszek, bár nem a legmodernebb, sőt még a filmes változat, de én nagyon szeretem! No, meg magamhoz vettem a gördeszkámat is.
Amint kiléptem a szobámból kulcsra zártam az ajtómat, s ezzel egy időben felerősödtem a dübögések s anyám is egyre hangosabb lett...
Idegesen léptem oda az ajtaja elé, s amilyen hangosan csak tudtam bekopogtam rajta. S amint csillapodtak az ütések bekiabáltam a szobába.
-Nem tudnátok egy kicsit halkabban élvezni egymást? Mert kibaszottul zeng tőletek az egész ház!
-Hallod édesem a kis ribit? Miért nem szállsz be te is, ha már ennyire zavar, hogy kihagyunk belőle? - jött a válasz, anyám mai kuncsaftjától, amit anyám mániákus kacaja követ.
-Előbb akasztom fel magam, mint hogy belépjek a szobába! - mondtam, de végül nem érkezett semmi reakció, a dübörgések és a kacaj lassan átalakult ismét nyögésekké.
Annyira gyűlölöm ezt, az egészet. Már nem egyszer elmondtam neki, hogy ne hozza haza őket... Ahj... Hagyjuk.
Lerobogtam a lépcsőn, majd kiléptem a reggeli napsütésbe, s magamra erőltettem, azt az álcát, amit minden egyes alkalommal magamra kapok, amint elhagyom ezt az undorító helyet. Mindig... apám halála óta, minden egyes alkalommal, elrejtőzöm a világ elől. Kevin elől is.


Otthon


Alföldi gyerek vagyok,
Síkságok asszonya,
Szántóföldek parasztja.
És nem tagadom,
Hogy nekem éppúgy Balaton,
A lápos terület a határon,
Számomra ott ér véget
És kezdődik az, amit úgy hívok
Otthon.

Mert Otthon az, ha ösztönösen
Is menekülök el innen.
Mert nem jó így és nem jó úgy sem,
Mert lehetőség sincs az életre,
Mert lassan túlnyomó többségbe
kerültek felettünk.

De szíven visszahúz,
a szikes-lápos területre.
Mert itt éltem,
S lehet itt is halok meg.


2017.02.13.
NMA

2017. február 3., péntek

Hiányérzet - 2. rész Ordító csönd


A késő esti levegő kicsípte a szememből a könnyt. Már a házunk fele vezető úton suhanok. Csend van körülöttem, csak a gördeszka kerekei törik meg azt. A zúgása teljesen körülölel, s olyan, mintha még most is az erdőben lennék Kevinnel.
Vajon, hogyan értette azt, hogy még ő maga sem tudja, hogy mit érez irántam... Lehet, hogy többet nem akar a barátom lenni? De akkor nem jött volna el velem sétálni, ugye? És akkor miért hiányoznék neki.. 
Viszont.. az meg nem lehet, hogy többet érez, mint barátság. Hisz két hónap eltelt úgy, hogy nem beszéltünk egymással, sőt alig láttuk egymást! Ha tetszenék neki akkor sokkal többet lett volna velem.. vagy nem?
Hm... nem tudom.
Egyszerűen nem tudom elképzelni azt, hogy belém zúgjon. Olyan az égvilágon nincs.

Már a távolból látom a házunkat. Az otromba, virágokkal benőtt, borostyánnal befutott kerítésünket. Ott áll a zsákutca legvégében, mint valami cél. A végcél, melytől amikor csak tehetem menekülök.
Amikor kinyitottam a kiskapunkat, mintha átléptem volna egy akadályt megéreztem a virágok bódító illatát. S felvillant előttem egy kép, a gyerekkoromból.
Anyukám a virágágyást rendezgeti, épp nefelejcseket ültet az árvácskák közé. Akkoriban minden nap kint volt a kertben rendezgette a virágokat, gondoskodott róluk, mintha a saját gyerekei voltak. Akkor még minden a helyén volt. Virágok szegélyezték a járdát, s kis ösvényként futottak a házunk mögé. Varázslatos volt a kert..akkor.
Most viszont...
Kísérteties. 
Félelmetes.
Felnéztem anyukám tetőablakára, hátha világosság szökik ki onnan. De nem, sötét volt, még mindig nem ért haza.
A házban is minden sötétségbe burkolózott, nem kattogott az falióra sem a falon, hogy megtörje az éjszakai csendet.
Bementem a konyhába, szétnéztem, hogy mit lehetne enni, de végül elment az étvágyam mindentől, s inkább felmentem az emeletre egy befőttesüvegnyi teával. 
A szobám az emeleten van, a lakás legkisebb szobája az enyém, de ennek ellenére nagyon szeretem, mármint nem a mérete miatt, hanem igazából az ablak az ami már egészen kicsi koromban magába bolondított. Egy viszonylag nagy ablakfülkéről van szó. Miután hazaérek a suliból, mindig oda telefedek le és figyelem a kiskapunkat, hogy mikor nyílik.
Amikor felérek a szobába meggyújtom az asztalomon a gyertyát, ami a menta illatával borítja be a szobát. S elindítom a kedvenc lejátszási listámat is, hogy ne érezzem magamon annyira a csend súlyát, az egyedüllétet.

A gyertya csaknem elaludt, mire meghallottam a kiskapunk nyikorgását, s lassan felbukkan anyukám feje is a sötét udvarban. Az elmúlt másfél évben egyre kevesebbet volt itthon, s valami új munkára hivatkozva rendszerint eltűnt napokra, vagy egyszerűen csak hajnapban jött haza. Akárcsak most, a felkelő nap sugarai már beférkőztem a sötétségbe, már bevilágítanak a szobámba is, s s aranyló színekkel festi be a szobám falait. De ebben a csendben már nincsenek színek, mert eltűntek ezalatt a másfél év alatt. 
Hallom, hogy fordul a zár a bejárati ajtóban, s hirtelen mozdulattal vágódik ki az ajtó. Látom magam előtt, ahogyan betántorodik az előszobába, s lerúgja magáról azokat a szörnyű magassarkúkat, s felbotorkál az emeletre. Hallom komótos lépteit a régi falépcsőn, a recsegő lépteket a padlón, s ahogyan rádől az ágyára. S a lélegzete lelassul...


2017. február 2., csütörtök

Hiányérzet - 1. rész Kifakult színek


Az iskola folyosói teljesen sötétségbe borultak. Szürke homály fedi a falakat és a csempéket a padlón. Csupán az ablakokon beszűrődő fény vonja kísértetes, őszi színekbe a folyosót, melyeken most nem tolonganak a diákok, nem állnak csoportokba, nincs zaj, nincs hang, nincs semmi. Csak a délutáni szürke folyosók.
Lassan én is indulok haza, elhagyom én is a szürke iskolát. Az utóbbi időben mindent szürkének látok, a színek elhomályosodtak, kifakultak.
Amint a folyosókon lépkedek a visszhang tudatja velem, hogy mennyire is egyedül vagyok. De, amint haladok előre egy alakot pillantok meg a folyosó légvégeben. Ahogyan közeledek, úgy kezd egyre ismerősebbé válni a szürke alak, s végül felismertem, ő az akit eddig kerestem.
-Kevin! Várj meg! - kiáltottam, s a hangom ijesztően csengett a folyosón.
A lépteimet szaporábbra vettem, hogy még az ajtóban beérjem. Mostanában egyre ritkábban láttam. Csak olykor, amikor elsiet előttem. Már lassan hónapok teltek el úgy, hogy nem beszéltünk, csak kerestük egymás tekintetét.
-Rég láttalak. - mondta köszönés helyett, amikor beértem.
-Igen, az már biztos. - mondtam s közben meglöktem a karommal. - Sietsz haza?
-Nem miért?
-Van kedved sétálni?
-Van. - mondta miközben az ajkai felfele kunkorodtak.
Lassan sétáltunk az avarral borított utakon, először hozzánk mentünk.. pont úgy, mint régebben. Amikor benyitottam a házba, ugyanaz a szürkeség fogadott, mint ami a folyosókon. A ház az ürességtől lüktetett. Az ebédlő asztalon egy cetli várt, amin anyukám üzent, hogy későn ér haza. A szokásos üzenet... Bementem a konyhába, s elővettem két befőttesüveget, s vizet raktam fel forralni, majd az üvegekbe citromlevet és cukrot raktam, meg egy-egy filtert. Amikor felforrt a víz az üvegekbe öntöttem, s jól lezártam őket. Majd beraktam őket a táskámba, s felkaptam a gördeszkámat is.
-Mehetünk! - mondtam amikor megálltam Kevin mellett, aki még mindig az ebédlő asztal előtt álldogált...
-Semmi nem változott itt.... - mondta elgondolkodva. - anyukád, megint ritkán jár haza?
-Igen. -mondtam miközben követtek a tekintetét.. a cetlin állt meg.
-De te sem változtál ám semmit, mindezek ellenére pont olyan szeleburdi vagy, mint régen.
-Ezt most úgy mondod, mintha két évre elutaztam volna és csak most értem haza...
-Haha... nagyon vicces vagy..
-Tudom, mehetünk? - kérdeztem, s közben rá kacsintottam.
-Jó menjünk... - hagyta rám a dolgot.
A közeli erdőhöz mentünk -tavaly ősszel különösen sokat voltunk itt, hiszen ilyenkor egyszerűen gyönyörű... ez az erdő az egyedüli, ami számomra nem olyan, mint a szürke folyosók...
Nem beszéltünk sokat olyan sokat, csak a másik ember jelenléte határozta meg a korfontzónánk határait.
Amikor az erdőhöz értünk, egyenesen a "mi" helyünkhöz siettünk. Az erdő túloldalán van egy vadászles, amit már rég nem használnak, mert ugye az erdő természetvédelmi terültet lett. Így mi vettük birtokba a helyett, onnan fentről teljesen be lehet látni a várost.
-Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy hiányzol? - kérdezte egyszer csak miközben a várost szemléltük.
-Milyen értelemben?
-Hm? - nézett rám miközben felvonta a jobb szemöldökét.
-Hát... attól függ, hogy mit érzel irántam... - mondtam egyszerűen, s már az előre tudott választ vártam, ami a következő volt: Te nekem csak egy barát vagy...
-Miért nem válaszolsz? - kérdeztem, amikor beült a csend.
-Mert... nem tudom, hogy mit érzek irántad...



2017. január 26., csütörtök

üres fészek


azt mondod jobban tudod,
hogy mit kellene tennem,
és még csodálkozol, 
hogy megsértődöm?
miközben úgy beszélsz velem, 
mintha még mindig ötéves lennék,
pedig már rég felnőttem.
csak te ezt nem vetted észre.

túl vagyok az első csalódásomon,
és tudom, hogy még nincs vége,
hogy lesz ennél több is, 
de azt még meg kell élnem.

lehet, nem vetted észre, 
de már nem az a sírós lány vagyok,
lehet fáj, de már rég nem te vagy
az első, akinek elmondom, ha valami bánt.

felnőttem lassan melletted,
és nem akarom, hogy fogd tovább a kezem.
mert ez a saját életem,
s nem szeretem ha beleszólsz.

mert lehet, hogy te azt hiszed, 
tudod mi a jó nekem,
de mint mondtam, 
már nem vagyok az a sírós lány, 
aki régen voltam.


2017.01.26.
NMA