Látogatóim:

2016. szeptember 25., vasárnap

Szemek = Közelgő végzetek


Sziasztok :)
Tudom, hogy nagyon sokan szeretitek a Szemek c. regényemet. Ezzel kapcsolatban lenne két fontos dolog!
  1.  Először is megváltoztattam a címét, mert már nem éreztem jónak. Annak, hogy illene a történethez. A címe tehát a szemek helyett "Közelgő végzetek" lett.
  2. Nem csak a címe változott meg, de készítettem a történetnek egy külön oldalt is. Az elmúlt hetekben azt szerkesztgettem és elkezdtem felpakolni oda a fejezeteket. Tudom, hogy sokan emiatt a történet miatt látogattátok ezt az oldalt, de mostantól jobb oldalt találjátok majd meg a József Attila idézet alatt :)

+1. Tudom, hogy nagyon régen írtam a történethez újabb fejezetet, volt, olyan időszak is, amikor már azon járt a fejem, hogy inkább letörlöm, hogy nem is folytatom, mert nem látom értelmét. De az elmúlt napokban újra elővettem, és eldöntöttem, hogy most már rendszeresen fogok felrakni fejezeteket. Úgy látszik kattant valami belül a fejemben és megjött az ihlet. Érdekesség lehet, hogy ez az első olyan történet, regényötlet, amit még írni is élvezek. Imádom magát a történetet. Szóval remélem, hogy megtaláljátok az oldalt,és benéztek. S ha van kedvetek iratkozzatok fel a blogomra - legyetek rendszeres olvasóim, hogy lássam hányan is vagytok ;)


Örülök, hogy szántatok rám néhány percet. 
Puszillak titeket!!
Anna


2016. szeptember 16., péntek

Menekülnék?


Nem bírtam tovább elviselni. Felkaptam egy pulóvert, és a bakancsomat, majd kiléptem az őszi levegőre. Térre volt szükségem, térre, egyedüllétre. 
El akartam menni innen,Valahova messzire. 
Gyalog vágtam neki a homokos földútnak. Csak mentem előre, meneteltem. S hátra soha többet nem néztem. 
Egy erdő felé tartottam, nyárfák közé vágyódtam. El a kötelezettségtől, el messze a törvényektől. A stressztől, a megfeleléstől, el a szerető otthon melegéből.

Már megpillantottam a horizont alatt az erdőt, amikor egy ismerős hangot hallottam oldalról.
-Az erdőbe tartasz?
Oda fordultam a hang forrásához. Ő volt az, akit annyira szeretek. Az, aki számomra a menedéket nyújtotta. 
-Szia! - köszöntem neki, s arcomon egyből egy mosoly terült szét. -Igen oda!
-Én is oda.. - mondta miközben mellém ért - Szeretlek. - suttogta s ajkaink összeért. 
Szívem megborzongott, eltűnt, a kétségbeesés,a menekülés érzete. Amint ajkai ajkamhoz értem, lelkem lenyugodott, és hozzábújtam - Én is téged.

Feküdtünk a földön, bent a nyárfák között, s hallgattunk. 
Figyeltem az erdő neszeit, a föld rezzenéseit. 
Lehunytam szemeimet, s eggyé váltam a földel, a fákkal, az állatokkal... a levegővel. De leginkább az állatokkal. Négy lábra ereszkedtem, bundát növesztettem, állkapcsom megnyúlt. A szagok felerősödtem, érzékeim kiéleződtek. 
Nem voltam egyedül, most végre tartoztam valahova. Futásnak eredtem, lábaim alatt dübörgött a föld. Éreztem minden apró követ és ágat, a talpam alatt. 
A világ megfakult a szemeim előtt, de ez így igazán gyönyörű. 

Fejem fölött a ragyogó napnyugtai ég, mély levegőt veszek, s hirtelen szárnyra kapok. 
Felemelkedek a levegőbe, szárnyakat növesztek, s süvítek át a tiszta égen. Csapatokba verődve körözünk, fenn. 
A szél szárnyán kelek útra, s repülök tova a kék égen. 
Az erdő elsuhan alattam, mint egy múló emlék, s én is elmúlok, mint ahogyan elcsitult a szél. 

Ismét bundát növesztek és útnak eredek a folyó irányába. Nem tehetek róla, egyszerűen látni akarom. A végtelenséget, melytől legbelül rettegek. 
Ez az mely mégis megnyugtat, és engedi, hogy új erőre kapjak. 
Mögöttem eltűnik végleg az erdő. S én végleg szabadnak érzem magamat. Élvezem a szelet, ahogyan belekap a bundámban, ahogyan a szálak között végigfut, megcsiklandozva az oldalamat. Egyszerűen imádom ezt az érzést. Feltölt, és végre elveszek a levegőbe. 
Mintha ismét szárnyra kaptam volna, suhanok egyenesen a folyó partjához. 

Végre megpillanthattam a ragyogó kék vizet. Egyszerre borzongtam meg, a félelemtől és a boldogságtól. Felemelt az érzés, és nem engedte, hogy leérjen a lában a földre. 

Újra melegség járta át a szívemet,és  borzongatta meg a lelkemet, amikor ajkakat éreztem ajkaimon. Újra megéreztem magam alatt a talajt, hallottam a madarakat, a levelek susogását. Ismét az erdőben voltam, a nyárfák között. Vele, akit annyira szeretek!

2016.09.16.
NMA

2016. szeptember 14., szerda

Keserű gondolatok


Hirtelen törtnek rám, azok
a keserű gondolatok,
melyek szíven ütnek,
s nem hagyják,hogy elmeneküljek.
Pedig mennék én,
ha tehetném, már itt sem lennék.
Mert nem érzem jól magam,
ott ahol valójában vagyok.
Mintha nem tartoznék: oda,
mert nem én vagyok a boldogság Kulcsa.

Hirtelen törnek rám, azok
a keserű gondolatok,
melyek lassan körülölelik a torkom,
mert nem érzem magam,
helyénvalónak.
Pedig én, mindig ide tartoztam,

Hirtelen törnek rám, azok
a keserű gondolatok,
melyek nem engedik el többé a torkom.
Ragaszkodnak, kapaszkodnak...
S úgy érzem örökre itt maradnak.


2016.09.15.