Látogatóim:

2016. január 25., hétfő

Harcos


Sziasztok Borsócskák :)
Úgy gondoltam, hogy most újítani fogok egy kicsit:) Arra gondoltam, hogy a novelláimnál beszúrom nektek azt a számot, amire megírtam azt. S így talán még jobban belemerülhettek, majd a történetekbe!!
Jó olvasást kívánok!




Elcsuklik a hangom és félelmemben lecsukom a szemeimet! Mert néha az erős lelkűek is összetörnek és nem bírják tovább tartani magukat, s zokogva merülnek álomba, s bíznak abban, hogy kedvesük megvigasztalja, majd őket egy álombeli találkozáskor.
Szúrós füstszag csapja meg az orromat, majd egy forró vasrúd csapódik az oldalamhoz. A szemeim kipattannak és egy égő épületben találom magamat. Sürgető érzés kerít hatalmába, minél gyorsabban ki kell jutnom innen. Körbenézek, de minden lángokba borult körülöttem.
Fogalmam sincs, hogy merre menjek!!
Hirtelen egy férfi hangja töri meg a gerendák recsegését, a hangja a tető felől érkezett.
Felfele pillantok és pontosan felettem egy rést pillantok meg a tetőszerkezeten, ahonnan a férfi lefele lógat egy vastag láncot:
- Siess és mássz föl!!
Parancsolt rám a férfi, magamat meglepő gyorsasággal kaptam el a láncot és húzódzkodtam föl rajta. Éreztem, hogy gyorsabban haladok felfele, mint, ahogyan én húzom felfele magamat. Amikor újra a férfira néztem láttam, hogy húzz fölfele, segít menekülnöm az égő épületből!
Amikor elértem a tetőt, megpillantottam a csillagokat. Kénytelen voltam rájönni, hogy éjszaka van és, hogy ez már nem az a világ, ahol zokogva hajtottam álomra a szememet. Most valahol máshol vagyok.
-Mégis, hogy lehetsz ennyire felelőtlen?? Az ellenségtől neked kellene, a legjobban tartanod! Jól tudod, hogy te vagy a legfontosabb és a legkülönlegesebb köztünk, vigyázhatnál jobban is magadra!! - szidott le az idegen férfi. Úgy beszélt hozzám, mintha ismerne engem, pedig még sohasem láttam.
-Hogy mondtad...?
-Ne nézz már rám ilyen hitetlenkedő tekintettel!! Inkább örülj, hogy titokban jöttem utánad! - mondta, s közben megenyhült a tekintete, s valamiért rám is kacsintott...
Lemaradtam volna valamiről? Mégis miért kacsintgat rám ez az idegen férfi?
-Tudod azt mondtam apámnak, hogy elmegyünk fürdeni a közeli forráshoz, mert kettesben szeretnénk lenni - mondta s közben sokat mondóan mosolygott rám.
-Dehát, mi.... - kezdtem volna bele a magyarázkodásba, hogy én egyáltalán nem ismerem őt, s azt sem tudom... azt sem tudom, hogy én ki vagyok.
Döbbenetes, de valóban fogalmam sincs arról, hogy vajon ki lehetek én ebben a világban, s azt sem tudom, hogy mi van köztem s az idegen férfi között.
 -Semmi dehát! El kell tűnnünk innen, mielőtt visszajönnek megnézni, hogy életben vagy e!!
S ezzel megragadta a kezemet, s elindultunk a tetőn lefele. Leguggoltunk s lecsúsztunk a szélére, majd egy nagy ugrással már a talajon is voltunk.
Az épületet egy erdő vette körül, s a távolból trombitaszó hallatszott. Egyből sejtettem, hogy miről van szó:
Vadásznak.
S a trombita nem trombita volt, hanem vadászkürt.
-Itt vannak.... - súgta a fülembe, s az erdő felé húzott. - Sietnünk kell!!
-Miért? Csak vadásznak...
-Mi az, hogy csak vadásznak?? - kérdezte s megtorpant előttem, én pedig a hátának csapódtam. - Mond mégis mi ütött beléd? Te is tudod, hogy ők nem csak úgy vadászgatnak!! Ők rád vadásznak!!
Rám? Rám.
Lassan rakosgattam a darabokat a fejembe, miközben a férfi különösen méricskélt engem!
-Jól vagy? Nagyon furcsán viselkedsz!
-... jól vagyok, csak.... - kezdtem bele a válaszomba, csak a szavaimba vágott a vadászkürt, ami most csaknem mögöttünk hangzott föl.
A szívem már a torkomban dobogott, féltem. Hiszen most rám vadásznak. Most én voltam a vad szarvas, akinek mentenie kell az életét.
-A ház mögött vannak!! Gyere! - újra megfogta a kezemet, s eltűntünk az erdőben.
Tüskés indákkal benőtt ösvényen haladtunk be a rengetegbe, s távolodtunk a felharsogó kürtszó. A tövisek belemélyedtek a karomba és az oldalamba. S a vérem lassan folydogált, a bőrömön. De a férfi még mindig fogta a kezemet és vezetett be a sűrű rengetegbe.
-Gyere, már nem vagyunk messze!!
Kíváncsian néztem előre, hogy vajon hova tarthatunk, de nem láttam mást, mint még több tövist s indákkal benőtt ösvényt.
-Tulajdonképpen hova is megyünk?
-Van egy tervem!! - mondta s megszorította a kezemet, jelezve, hogy vigyázz rám.
Lassan eltűnt előlünk az ösvény, s egy tó előtt találtuk magunkat.
-Vedd le a ruháidat! - mondta egyszerűen, s odasétált a tó partjára.
-Én ugyan nem fogok levetkőzni előtted!
-Hogy mi van? Most miért lettél ennyire szégyenlős! Amikor már annyiszor láttalak... - újabb kürtszó hallatszott, ismét a közelünkből.
Úgy éreztem, nincs választásom. Ledobtam magamról a felsőmet, s kibújtam a nadrágomból meg a csizmámból is.
Mire kiegyenesedtem, a férfi már a derékig besétált a vízbe. Igyekeztem én is utána, mert a egyre közelebbről hallatszottak a vadászkürt hangjai.
-Pontosan mi is volt a terved? - kérdeztem kíváncsian amikor utolértem a vízben.
-Csupán, annyi, hogy tartom a szavamat, és tényleg fürdünk egyet, mint azt az apámnak is mondtam...
-Dehát vadásznak rám!!!
-Ajj gondolj csak bele, mégis ki zavarna egy párt aki egymásba gabalyodott a vízben? Hm?  - kérdezte pimasz mosollyal az arcán. - Na meg, így meztelenül, nem is hasonlítasz arra a harcosra, aki
amikor csak tud keresztbe tesz nekik...
Harcos.
A szétszóródott darabkák összeálltak : egy harcos vagyok. Aki egész életében küzd s nem hátrál meg semmi elől. Akit még senkinek nem sikerült megsebeznie... Ezért, nézetet rám olyan különösen az idegen, mert csapdába ejtettek és az oldalam is megégett, amikor hozzám csapódott az a vasrúd.
-Gyönyörű vagy! - mondta, s ezzel kiszakított a gondolatmenetemből.
-Köszönöm. - feleltem, s közben próbáltam újból koncentrálni, hogy ki lehet ez a férfi: eljött értem és megmentett, vigyázott rám az első pillanat óta, állandóan az a különös mosoly bújik meg a tekinteteiben, mintha tisztelne engem, s szeretne.
-IDE GYERTEK MINTHA LENNE VALAKI OTT!! - kiállotta egy férfi nyekergő hangon az erő széléről.
Itt vannak! 
A szemeimbe könny szökött, s éreztem, hogy nekem végem lesz, ha nem cselekszem. Mert lehet, hogy egy harcos vagyok, de még mi is megbicsaklunk néha és teljesen kicsúszunk a szerepünkből. S ilyenkor kis egérnek érezzük magunkat: tehetetlennek a felénk tornyosuló ellenséggel szemben.
-Vegyél egy nagy levegőt - suttogta, majd lehúzott a víz, alá.
Vigyázz rám. És szeret.
A víz alatt megfogta a derekamat, és magához húzott egészen közel, amíg ajkaink össze nem értek. Lágyan csókolt meg és nem engedte el a derekamat, amíg a léptek el nem haltak a tópart mentén. De
ajkaink azután sem váltak el egymástól, miután feljöttünk a felszínre.
Rájöttem, szeretem őt.






Vége!



Megjegyzés küldése