Látogatóim:

2015. szeptember 30., szerda

Töredékek: szeptember


Igen, a mosolya, ami hiányzik,
igen, az amikor itt vagy velem.
Az hiányzik nekem.

*

Úgy érzem megváltozott minden,
a levelek színeződni kezdtek,
S a földre hullottak.

*

A vágy, hogy eltűnjek,
erős.
Mert lassan torkig leszek,
azzal, aki fel nőtt.

*

Csak ülök, s hallom, hogy foirr a víz,
csak hallgatom, ahogy egyre hangosabban zúg,
dübörög a vér az érben,
hangosan, de nem vesz észre senki.

2015.09.


2015. szeptember 24., csütörtök

Valami ott legbelül

érzem, hogy jön a változás,
érzem, mert állandóan itt járkál.
jön, oson a hátam mögött,
nem mond semmit, egyszerűen csak hörög.

érzem, hogy jön mögöttem,
érzem, mert kiráz tőle a hideg.
jön, kapkodja a lábait,
nem mond semmit, csak élesíti körmeit.

már karjaimért nyúl,
s visszahúz a múlt.
a szemeivel az enyémet kereste,
gyönyörűek, azok a szürke szemek.

érzem karjaimon a kezét,
érzem, mert reszketeg.
szorítja karjaim, s nem enged el,
szorítja, mert fél, hogy elvesztene.

2015.09.24.


2015. szeptember 23., szerda

Te csak egy eltűnő emlék vagy


Ahogy a levelek hullanak a juharfa ágáról,
úgy hagyom el, ezt a korszakom.
Ahogy a levelek beterítik a betonutakat,
úgy terülnek el emlékeim az aszfalton.

Már mind szétterült,
előttem az úton.
Már mind szétterült, 
s várom, hogy 
mind elmossa az eső.

Várom már a sötétet,
hogy jöjjön a hideg.
Várom már a telet,
hogy elvigye az emlékeket.

S, hogy csak egy múló árny,
egy pislákoló láng,
egy eltűnő emlék 
légy.
Melyet már rég 
eltörölt a sötét.

Majd, ahogy az íriszem virágot bont a réten,
úgy felejtelek el én is téged!
Úgy feledem el emléked,
téged...
barátom.

2015.09.23.


2015. szeptember 22., kedd

Láncdarabok


Mit ne mondjak hiányzol,
gondolom ez különösen szól
pont most az én számból.

Olyan, mintha távolodnál,
s már lassan elszakad a lánc,
mely eddig  a csuklóm szorította.

Azt hiszem eltűnt, az ami köztünk volt,
s a helyére jött valaki, aki gátol.
Nem engedett közelebb, s elvágta a láncot.

S ezzel én egy barátot veszítettem el.
Már csak a láncdarabok vannak a kezembe,
pedig örülnék, ha helyette a te kezed lenne.

2015.09.22.


2015. szeptember 18., péntek

Eltépem végre a láncaim

Sziasztok Borsócskák :)
Ez most egy kis újdonság lesz, ugyanis a minap sikerült írnom egy dalszöveget... nálam ez nagyon ritka, az meg, hogy zenét is sikerült szerkesztenem alá az meg már csak hab a tortán.
Na akkor lássuk:



Eltépem végre a láncaim


Megyek már innen messzire,
Ebből én sosem engedek,
Mert nekem ennyi kell és kész,
S nem hagyom, mert elvész.

Én megyek, hagyjál ennyi volt,
Nem kérek többet elég volt.
Hadd érjem el az álmaim,
Eltépem végre a láncaim.

Elszakadt s végre mehetek,
El innen messze tőletek.
Elszakadt s végre mehetek,
mert a láncaim végre engednek.

Én megyek, hagyjál ennyi volt,
Nem kérek többet elég volt.
Hadd érjem el az álmaim,
Eltépem végre a láncaim. 

2015.09.16.

Remélem tetszett! :)

2015. szeptember 14., hétfő

A remény dala


Lehullottak a levelek a magasból,
lehullottak, mert eltűnt az árny a távolból.
Nincs már kacagás és mosoly,
nincs közelség, nincs távol.

Hullanak a levelek a mélybe,
hullanak s az érzelmek is eltűntek az égen.
Már nincsen kötelék, mely összetart minket.
nincsenek tervek, nincsenek emlékek.

Eltűntek már a levelek, 
eltűntek, mert a köd elnyelte őket.
A remény dala mégis hallnak suhan,
mert Te feltűntél a távolban.

2015.09.14.

2015. szeptember 13., vasárnap

Kilencedik

 február kilencedike, reggel


A csengőnk zúgására ébredtem. Komótosan másztam ki az ágyamból, hogy kijuthassak a bejárati ajtónkhoz. A zúgás folytonossága nem szűnt meg, olyan volt mintha valaki rákönyökölt volna a csengőnkre, idegesen nyitottam ki a bejárati ajtónkat.
-Most azt ne mert mondani, hogy csak most keltél fel!
Egy szál hálóingbe álltam a bejárati ajtónkban ahonnan csak úgy süvített befele a februári hideg. A hálóingem rövid volt, alig ért a combom közepéig, az arcom gyűrött és a hajam olyan kócos volt, mint egy ázott pulikutyának.
-Ajj hagyjál már.. álmos vagyok. - mondtam duzzogva és visszaindultam a szobámba, az ajtót viszont nyitva hagytam jelezve, hogy jöjjön be de mihamarabb, mert kezd nagyon hideg lenni a lakásban.
Máté pedig követett. A kabátját és a sálát felakasztotta és lehúzta a cipőjét.
-Szóval ezek szerint így szoktál elkésni..- mondta és alaposan végigmért,s közben gúnyos mosolyra húzódtak a ajkai.
Én, pedig már-már kezdtem kínosan érezni magam, hisz amíg ő fel van öltözve addig rajtam alig van valami.
-Csinos vagy. - mondta gúnyosan..hát azt képzelem.
-Tudom kész természetes szépség. Olyan lány, mint amilyen én vagyok nem fogsz sűrűn látni.. mármint olyan csinosat mint amilyen én most vagyok...
-Haha nagyon vicces vagy. - nézet rám olyan arcot vágva, mint egy sértődött kisgyerek.
-Na, de ha megbocsátod én visszafekszek aludni, de ettől függetlenül érezd otthon magad... - mondtam s komótoson visszaindultam az ágyamba.
-Akkor ezek szerint én is mehetek veled?
-Azt nem mondtam.
-Pedig, ha már így is késünk az óráról akkor lenne értelme is a dolognak..., ha érted.
-Én nem mondtam, hogy idegyere. Különben is mit keresel itt? - kérdeztem az ajtóféltáblára támaszkodva, s kérdőn tekintettem felé.
-Kíváncsi voltam, hogy miért késel ennyit állandóan.  Mellesleg miért nézed a számat?
-Micsoda? én nem is nézem!
-Dehogynem amióta bejöttem azt bámulod! - mondta s közelebb lépett hozzám. -Csak nem szeretnél valamit? Mondjuk egy csókot? - suttogta, halk zümmögő hangon, nekem pedig nehezemre esett a szavaira koncentrálnom.
-Hagyjál már! - tettem a mellkasára a kezemet és megpróbáltam eltolni őt. - A barátok nem csinálnak ilyet! Félreérthető.. - mondtam s elszakítottam a pillantásomat, ezúttal tényleg az ajkáról.
-Akkor ne értsd félre - suttogta lágyan, mire felkaptam a fejemet.
Nem kellett volna.
Máté a derekamra tette a kezeit és az ajkai az enyémre tapadtak. Gyengéd volt, nagyon. De a csókja rövid volt, eltűnt az ajka az enyémről. Szemem az övét kerestem, mert nem tudtam hova tenni ezt.
-Ne  értsd félre - ismételte már szinte könyörögve.
Ajkai ismét az enyémre tapadtak, és én nem ellenkezdtem, kezeimmel átkulcsoltam a nyakát és közelebb húztam magamhoz. A testünk teljesen összeért, ezúttal szenvedélyesen csókolt, fogait megéreztem az ajkamon, amivel engem égető lázba hozott. Apró nyögések szakadtak ki belőlem...



Nyolcadik

 április tizenhetedike, hajnal


A madárcsicsergés beszűrődik a nyitott ablakon. A feketerigó éneke már az nap első napsugaraira figyelmeztet, a diófánk legfelső ágáról. Ámulva hallgattam a hajnali ébresztőmet, érzékszerveim kiélesedtek, ahogyan a nagy csöndet a feketerigó éneke megtörte. Az idő múlásával a napsugarak előidézték a pirkadatot és a feketerigó magányos énekéhez egyre több madár csatlakozott.
Egy enyhe fuvallat játszik a függönnyel és az ablakomon lógó álomfogót is forgatni kezdte. S a beszűrődő napsugarak az ágyam fölötti falra festette ezt a nosztalgikus képet.
-Hmm..- hallottam mellőlem.
A fiú arca nyugodt volt, a hátán feküdt, s a karjait a feje alá tette. Domború mellkasát nem takarta a paplan.. Idillikus kép.
Ívelt ajkai meleg mosolyra húzódtak.. vajon miről álmodhat?
-Hmm... Jó reggelt borsócska. - fordult felém.
Én az oldalamon feküdtem a kezeimre támaszkodva.
-Jó reggelt. - köszöntöttem, s egy csókot leheltem az ajkára.
-Ilyen szép reggelem is régen volt már.
-Nekem is.
-Mikor jöttél át? - kérdezte mosolyogva.
-Itt ébredtem. - húztam ellenkedve mosolyra a számat.
-És mi lesz, ha a szüleid itt találnak velem?
-Nem tudom.. de ezt most nem is érdekel.
Válaszoltam egyszerűen és a vállára hajtottam a fejemet...


Hetedik

június harmadika, este


Némaság vette át az irányítást a szobában. A falak szürkesége kecsesen vette körül minket. Bár a szoba szinte teljesen üresen állt, nem sugárzott félelmet, ridegséget.
Nyugodtság és melankólia fűszerezte a néma perceket.
Csak feküdtünk a félhomályban.
A szoba közepén, egy szürke pléddel borított nyugágyon.
Egészen messze egymástól. Az ágy legszélében s nem néztünk egymásra.
Te voltál a reggel daloló feketerigó, a diófa tetejéről. A diófáról, mi az ablakom előtt cseperedik. Te voltál Kelet.
S én voltam a bagoly, a fenyves legmélyéről. Én voltam az, aki csak lassan araszolva érkezik. Én voltam Nyugat.
Ott volt a nyugágyon Kelet és Nyugat is, s köztük a válaszfal, a ragyogó Nap, kinek a duruzsolása állandóan megzavarta a néma perceket…
A Nap, ki rajongott Keletért, és Nyugatot, cseppet nem szívlelte… De nem titok az sem, hogy Nyugat sem szívlelte a Napot… neki ő túl sok volt, de Keletet kedvelte, s amikor megfogta a kezét szinte ujjongott az érintéséért. Amikor a Nyugat és Kelet összeért, S megjelent A Hold, kettőjük támasza ki elűzi a Napot.
Akkor Kelet csak annyit kérdet meleg hangon:
-Nyugat, akarsz mondani valamit?
Nyugat megszorította Kelet biztonságot adó kezét és alig hallhatóan azt felelte:
-Nem. – majd mosolyogva elváltak egymástól.


Hatodik

július ötödike, reggel


Szürkeség vett körül minket, a színek eltűntek körülünk. Szürkeség honolt már minden zajban. Nem töltötte be a csönd a kettőnk közti ürességet. Nem voltunk egyedül, ott volt köztünk ő.
Ott volt a zaj.
Ott volt köztünk, s megtörte a melankolikus csendet.

Ellenetetve feküdtünk egymás mellett. Egy lánytól zümmögő szürke szobában. A lány ott ült köztünk, s nem engedett hozzád közelebb. A lány az egyik ismerősöd, ki kedvel téged, de engem még elviselni sem mer.
Egy gyűrűvel játszadozom az ujjamon, hogy a zaj addig is elkerülje a figyelmemet.
Az idő lassan peregni kezdett, s a zaj is megszűnni hallatszott körülöttünk.
Elkaptam az alkalmat, s a szürkeségben a kezed után nyúltam. Az öledben találtam rá a kezeidre, s hála te meg is ragadtad. Kezeink összefonódtak, míg a szoba szürkéből hirtelen kékbe kezdett el tündökölni.
Az ajkaim mosolyra húzódtak, megszorítottad a kezemet. Élveztem az érintésedet...

-Szeretnél mondatni valamit... Anna?
-Meg akarlak csókolni! - válaszoltam.
S a zaj végleg megszűnt kettőnk között.

2015. szeptember 8., kedd

Ha eltűnsz

Érzem a vihar közeledtét.
Érzem, hogy egyre csak tőr felfelé.
Tornyosulnak a felhők a
messzi távolban.
Tornyosulnak, mert Te jársz alatta.

Látlak, amint felém nézel, elfordulsz, továbbhaladsz.
Kereslek a szemeimmel, mert állandóan,
eltűnsz előlem.
Félek, hogy eltűnsz mellőlem,
S félek, hogy erről csak is én tehetek.

Lassan már csak a távolból figyelhetlek,
Amikor a szemeink egymásra lelnek.

2015.09.08.


2015. szeptember 7., hétfő

Dimenziók

A hűséges eb


A nevem ember, röviden eb.  A gazdám hűséges társa vagyok. A gazdám elképesztően erős, hatalmas. Finom puha bundában él, emiatt sokszor irigykedem én is, mert amikor hideg van én majd megfagyok. Rajtam nincs szőr, az én testem teljesen csupasz. Csak a nyakamban van egy karika, amire a gazdám reggelente pórázt szokott akasztani, hogy elvigyen sétálni.
A gazdámnak hatalmas fülei vannak, amivel minden pisszenésemre felfigyel.
Amióta megszülettem mindig mellettem volt. Az én gazdám... a legjobb barátom. Rajta kívül nincs senkim.

Egy különös világban élek, a dominánsakat állatoknak hívják, minket a hűséges ebeket, pedig embereknek.
Én is egy eb vagyok.
Azt mondják, hogy az állatok leghűségesebb társaik a ebek. Ezért élhetünk a házaikban.
Mi ebek teljesen némák vagyunk, nem tudunk úgy beszélni mint a gazdám, sőt látni is csak furcsa színekben látjuk a világot. Nem úgy mint ők, fekete fehérben...
Amikor kisebb koromban sétálni vitt mindig egy különös történetet mesélt, egy világról, ahonnan ő is jött.
Ott az ebek voltak a dominánsak és az állatok a hűséges társak.


Nélküled

Nem tudom mi lenne nélküled.
Nem tudom mi lenne velünk, ha elengedsz
Nem tudom...
Csak azt, hogy Nap sem lenne, ha nincsen Hold,
Nem lenne Rózsa, ha nem lenne tövise.
S nem lennék én sem,
ha a vérfolyam eltűnne belőlem.
S nem lenne Tenger sem,
ha nem lenne olyan félelmetes.

Nem tudom mi lenne nélküled.
Nem tudom mi lesz, ha elengedsz.
Nem tudom...
De az biztos, hogy
a kétségbeesés simogatná arcom.
Hogy a magány, a szorongás már
a kétség mögött állna.
S várnák, hogy ők is magukkal rántsanak.

Nem tudom mi lenne nélküled.
Nem tudom mi lenne.
Nem tudom...

2015.09.07.



Szeretlek!

2015. szeptember 5., szombat

Egy másik dimenzióban - In another dimension

Sziasztok Borsócskák :)
A  mostani bejegyzésem ismételten kötetlenebb lesz. Ha a végére értetek remélem, hogy azt fogjátok majd gondolni, hogy: Ez nem is volt rossz :)
Jó olvasást!


~

Gyakran gondolok arra, hogy vajon valóban léteznek más dimenziók is, a mienken kívül. S ha igen, akkor ott milyen lehetne az élet. Teljesen megcserélődne a felállás. A csúcsragadozók az állatok lennének, és ránk vigyáznának? Nem mi tartanánk a kutyákat hűséges társunknak hanem ők minket? 
Vagy csak egyszerűen mindenkinek a magában rejtegetett valódi/másik énje élné az életet?
Az utóbbi az amibe a legjobban eltudom képzelni magamat, hiszen nem akarok arról fantáziálgatni, hogy egy hatalmas kutya a hátsó lábain sétál és a kezeiben ott a póráz, ami az én nyakamra van rákötve... ez egy kicsit ijesztő lenne :/

Az én másik énem, a sötétebbiknek elsősorban sokkal több önbizalma lenne, mint nekem. Sőőt... talán még túlságosan is sok lenne. Nem tervezne semmi sem előre és csak a mának, a mában élne. Az olvasás élvezetétől nem fosztom meg, sőt az írást sem vonom meg tőle csak max. elmélyülne, azaz elmélyülnék a +18as témákban. Nem szeretném a gyerekeket. És.... még sorolhatnám. 
Reggel amikor felkelek a tea helyett kávét innék. Komótosan készülődnék az, felhúznék egy fekete harisnyát és egy szakadt rövidnadrágot majd egy Depressziós felsőt, majd felraknám a... Nem a másik énem nem a szemüvegje mögül figyelné a világot. És ami még ennél is fontosabb, nem csak megfigyelné az életet, hanem élné is azt.




Amikor kilépek a lépcsőházunk ajtaján az arcomat megcsapja a fagyos reggeli levegő. S miután biztos távolságra vagyok a tömbháztól a táskámból előkotrom a megviselt cigarettásdobozt, s keservesen szemlélem, hogy más csak két száll zörög a dobozban. Ódzkodva a hiány érzetétől kivettem az egyiket, s meggyújtottam. Mélyet szippantottam belőle, s élveztem ahogyan a füst végigsimítsa a tüdőm hörgőit. 







Az iskola fele menet hozzám csapódik a legjobb barátom Máté is. Még a gimi első évében ismertem meg és ő egy egészen különleges srác... A haja elképesztően fehér, és a szemei vörösen égnek az emberek tekintetébe. A stílusa már az első pillanatban megfogott, és tudtam, hogy mi ketten jóban leszünk. (az igazság az az, hogy tényleg van egy srác, akivel jóban vagyok, csakhogy... az eddig leírtaknak ugye az ellentéte :/ ) Az első félévben futottunk össze először, én épp egy novellámon ügyködtem, az iskolaudvaron az egyik szünetben, amikor egyszer csak lehuppant mellém a padra. Sosem gondoltam volna, hogy bárkit is megfoghatja az a látvány, hogy egy magamfajta egymagában kuksol egy füzettel a kezében... s nem volt elég az, hogy őt megfogta még magával is ragadta, olyannyira, hogy attól a naptól a legjobb barátok vagyunk.





A suliban, mint a legtöbb diák én is próbálok odafigyelni de valahogy mindig bealszok még az óra legelején... s minden teljesen kimarad. De nem ez nem azért szokott lenni mert otthon meg éjszakai bagolyként írom a novellákat a túlfűtött fantáziáimról...áhh, dehogy. A suli után a szinte minden időmet Mátéval töltöm, anyukáink szerint lassacskán összenövünk. :D 
Máté elképesztően tud rajzolni, engem is már jó néhányszor lerajzol őszintén nem értem, hogy miért kell már megint.. Tűnődtem miközben a forgószéken ültem, s unalmamban a számkarikámat piszkáltam a nyelvemmel. Rendszerint amikor azt csinálom őt nagyon zavarom vele, elméletileg elvonom a figyelmét, de amikor rajzol a koncentráción semmi nem tud sebet ejteni. Sokszor gondolkoztam azon, hogy vajon feltűnne e neki, ha egyszer csak felállnék a helyemről s mire újra rám emelné a vörös tekintetét visszaülnék a helyemre...
Akárhányszor itt vagyok megpróbálok a legtöbb ideig maradni. Nagyon szeretek a szobájában lenni. Az övé nem olyan, mint az enyém. Barátságos, s minden olyan nyugodt. A falakat különböző rajzokkal fedte le, az ablakon egy álomfogó lóg, s a plafonon apró ablakok vannak, amik nekem különösen tetszenek, Főleg amikor éjszaka az ablakokon feltűnik a csillagos ég....


~

Hát ennyi lett volna máról. Ha a végére értél akkor remélem tetszett! :)


Szép álmokat Borsócskák ^^



2015. szeptember 3., csütörtök

Tiszavirág - Palingenia longicanda





Sziasztok Borsócskák :)
A mostani bejegyzésem egy kicsit kötetlenebb lesz, mint az eddigiek. Úgy gondoltam már épp itt lenne az ideje, hogy bemutatkozzak nektek. Hiszen már lassan három éve vezetem az oldalt. 

Az idei évem lesz az utolsó a gimnáziumban...azaz remélhetőleg az utolsó lesz. Na, nem mintha bármikor is buktam volna.. de sose lehet tudni. A helyi gimibe járok, angol tagozatú osztályba. Én, akinek nincs semmi nyelvérzéke.. No, de ez most nem olyan lényeges. Mivel idén érettségizem,és a nyelvvizsgám is elcsúszott egészen a végzős évig, így sajnos lehetséges, hogy kifognak maradni hónapok, amikor nem leszek valami aktív. 
De igyekszem, hogy ez ne így legyen! :)



Az írással hat éve foglalkozom, azaz hat éve a hobbim. Persze volt egy időszak, egy bő két év, amikor teljesen elmaradt. S amikor újra belekezdtem, akkor indítottam el az oldalt is. A "Verseny" című kisregényem volt a legelső, ami az íráshoz kötődött. Egy könnyűzenei témát ölelt fel, pont, mint a második kisregényem, amit már be is fejeztem a "BLUE MOON" és az "Egy dal veled...". A verseimet még általánosban kezdtem el írni... csak akkoriban egy kicsit görcsösen írtam őket, s ez volt az oka annak, hogy szüneteltettem. Mostanra a verselés és maga az írás létfontosságúvá vált a számomra. Ha nem írhatnék, akkor nem lennék képes élni. Felrobbannék, attól a sok érzelemtől, ami bennem kavarog. 



A gimnázium után Budapestre akarok menni. 
Az ELTE-re Óvónő akarok lenni. 



A nyár végén furakodta be a fejembe a gondolat, hogy az élet mennyire is kiszámíthatatlan és rövid. 
A címben említettem a Tiszavirágokat, aki nem tudná, hogy miről van szó: röviden annyi, hogy a Tiszavirág egy kis rovarszerű élőlény, amiknek az élete mindössze három órából áll. 
Eddigi életemben még csak egyszer láttam Tiszavirágzást. Csupán hat éves lehettem, amikor az egyik nap, apukámmal bepattantunk a kocsiba és városunk végén levő hídhoz hajtottunk. Már napnyugta volt, és egyre csak sötétedett, ha jól emlékszem egy nyári este történt meg, amikor láttam a születést és a halált is néhány óra leforgása alatt.






A Tiszavirág, a víz felszínén kell életre, majd a víz szélére evickélve levedli a bőrét, majd elindul megkeresni a párját. Ezután a nőstények lerakják a petéiket a víz felszínén, s elhagyják az élők világát. 
Amikor eszembe jutott az emlék, hogy ott csüngök a híd korlátján, felpörögve a látványtól. Végiggondoltam az életet. Már maga a szó is olyan rövid, mindössze két szótag. 
Felsoroltam magamban, hogy mik azok amiket el akarok érni még mielőtt betölteném a harmincat: le akarok érettségizni, be akarok jutni egy jó egyetemre és, ha lehetséges akkor az ELTE-re, óvónő akarok, lenni majd elkezdeni a BTK-t :), menyasszony akarok lenni és szeretnék egy összetartó családot... Végig gondoltam mindent, s ezután kaptam csak észbe, hogy addig már nincs olyan sok időm, hisze belegondolva, hogy még nemrég csak tíz éves voltam, s mostanra már nagykorú vagyok. S, hogy az élet nem nem mindig lehet olyan hosszú, mint ahogyan azt mi szeretnénk. Bármikor lecsaphat ránk egy betegség, vagy simogathatja meg az arcunkat a halál egy tragikus balesetben. Akárcsak a Tiszavirágoknál a mi életünk is csupán négy szakaszból áll. 


  1. meglátjuk a napvilágot, majd felnövünk és amíg a Tiszavirág a partot éri el, addig az életünkből eltelik tizennyolc év, és levetjük magunkról a szülői kezeket.
  2. Felkerekedünk, a saját életünkben kezdünk el barangolni, a saját utunkat keressük.
  3. Azt a valakit, akivel leélnénk az életünket.
  4. Családot alapítunk és megteremtjük az utódainknak a biztonságos közeget, addig ameddig le nem vetik magukról a kezeinket.




Az élet rövid és ezen senki nem tud választani, én sem. Pedig milyen szívesen megtenném, lelassítanám az idő forgását, azokban a pillanatokban, amelyek nem akarom, hogy olyan hamar tovaszálljanak...

idézet:

    Minden az időzítésen múlik. Egy másodperc, egy perc, egy óra mindent megváltoztathat. Annyi minden múlik ezeken a dolgokon - apró kis pillanatok, amelyek az életet alkotják.


  • (Sarah Dessen)


  • Jóéjtszakát Borsócskák :*

    2015. szeptember 2., szerda

    írisz a Szomorúfűzben

    Szomorúfűz táncol a szélben,
    Szomorúfűz integet nekem.
    Egyedül a kőszirt legszélében,
    egyedül az éjsötétben.

    Szomorúfűz táncol a szélben,
    Szomorúfűz integet a réten.
    Egyedül a semmi közepén,
    egyedül, s csak a reményben él.

    A reményben melyet az
    írisz hozza,
    A reményben melyet az
    írisz hozta.

    Reményben élek,
    szép íriszem.
    Reményben élek, mert
    kimutattad a jeleket.
    Azt mondtad: szeretsz engemet.
    S ez reménységgel tölt el,
    íriszem.

    2015.09.02.