Látogatóim:

2015. július 20., hétfő

tehetetlenség

,,letörtek a szárnyaim"
hogy többé ne tudják menekülni,
mert menekülnék én,
futnék az életemért,
az Ő megnyugtató közelségébe,
de olyan messze van tőlem
s mire odaérnék lehet,
hogy eltűnne előlem.

mert a távolság, csak gyötör,
de ha itt vagy velem az maga a gyönyör.

a távolság miatt
csak még jobban akarlak.


magam mellett akarlak tudni,
ahogyan te engem,
úgy akarlak én is.
téged,

Szerelmem.


2015. július 2., csütörtök

10. fejezet

Rosa


Amint tegnap este Markus hazament, bezártam az ajtókat, majd felmentem a padlásra. A szobámba. Az asztalomról felkaptam egy rajztömböt, meg egy grafitot. Elővettem az egyik befőttesüvegemet, amit már mécsesként használok, s meggyújtottam egy kis gyertyát. 
A gyertya rövid időn belül mentaillattal lepte el a szobámat.
A rajztömbbel és a grafittal pedig az ágyamba feküdtem. S elkezdtem azt a képet felvázolni, amit az imént láttam. 
Markust és a farkast.
Megrajzoltam az alapot, a verandát, majd alulról kezdve, a lábukat, a törzsüket, és végül a fejüket... 
Éjszaka a rajzokat, csak úgy halmoztam egymásra, alig, hogy készen lettem az aktuálissal, a fejemben már fel is villant a következő kép.
Markus és farkas, még mindig ugyanabban a pózban, hátsólábaira ágaskodva, Markus vállain a mellső lábaival, s a homlokuk összeérve.
Az erdőben, egy keskeny kis ösvény, a légvégében, egy aprócska kis faház. Hasonlított Markusékéhoz, de ez teljesen el volt hanyagolva, a gaz már csaknem ellepte. A ház ablaka volt a következő kép, amint benézve, a falakat láttam amin szörnyű karomnyomok látszottak, mintha valaki vagy valami menekülni akart a házból... 
Aztán valahol három órakörül nem bírtam tovább és elnyomott az álom.

Reggel mire felébredtem, már Markus lent volt a konyhában, éppen palacsintát csinált. Csak álltam az ajtóban és figyeltem. Figyeltem az széles vállait, a karjait amint épp egy lapáttal alányúl a palacsinta alá és megfordítja, kiteszi a tálra, majd újat beleönti a serpenyőbe az újabb adagot. 
Mintha észrevette volna, hogy figyelem, mert anélkül köszönt, hogy megfordult volna.
-Jó reggelt, Farkasszem!
-Hé, mondtam már, hogy ne nevezz így! Egyébként meg honnan tudtad, hogy itt vagyok? - kérdezte, miközben elindultam felé. - Csak nem nekem csinálod a palacsintákat?
-Megérzés volt, mellesleg igen neked. És attól, hogy te nem szereted attól még én így foglak hívni.
-De én nem szeretném! - makacskodtam.
-Mert jobban örülnél, a gyönyörűmnek?
-Azt nem mondtam!
-Na látod! Szóval Farkasszem maradsz. - mondta, s én lebiggyesztettem a számat, ő pedig egyszerűen kiröhögött.
-Amúgy, hogy jöttél be? - kérdeztem kiszúrva a lényeget, ami eddig fel sem tűnt.
-Tudod, anyukám is imádja a virágokat, így egyszerű volt megtalálnom a pótkulcsot, az rózsák alatt.
-Pedig én mindig is azt hittem, hogy az egy jó búvóhely a kulcsnak. 
-Jónak jó, csak ne velem állj szembe.
-Ezt megjegyzem, de legalább tudod, hogy hol találod, ha jössz legközelebb is...
-Ohh, szóval nem is bánnád, ha legközelebb is besurranok? Még akkor is jöhetek, amikor anyukádék már itthon vannak?
-Ha nem félsz apumtól, akkor nem. - mondtam neki mosolyogva, s közben elkaptam három palacsintát, majd kivettem a szekrényből magamnak egy tányért, meg a csokiszirupomat.
-Te aztán nem vagy semmi!
-Most miért? Ez csak csokiszirup.
-De reggel hét előtt?
-És? A csoki az csoki, és ami csoki azt én mindet imádom, főleg palacsintához... 
-Szörnyen édesszájú vagy!
-Hm? Te kérsz a tiédre? 
-Kérek... - mondta, miután megforgatta az utolsó palacsintát is, s letelepedett, velem szembe.
-Helyes! Mostantól a bajtársam vagy. - mondtam s nyomtam neki egy smilet a palacsintájára.
-Amúgy meg apudtól nem félek én csak... hát..
-Félsz!
-Nem. Csak akárhányszor itt vagyok mindig olyan gyanakvóan néz engem, mintha meg akarnám rontani az ő egyetlen lányát... azt pedig már nem is említem, hogy milyen érzés, amikor a szobádba megyünk...
-Na mond, milyen?
-Mintha késeket hajigálna a hátamba.
-Hát nem semmi apukám van. Na meg, ha már itt tartunk, tegnap este hívtak, hogy a továbbképzés még tovább húzódik... szóval majd a hét közepén érnek csak haza.
-Ohh, akkor belefér az időnkbe egy kis huncutkodás is?
-Hát ezt most nem találtad el! - mondtam, s az eddigi perverz mosoly lehervadt az arcáról.
-Annyira gonosz vagy! - mondta, s szomorúan ette tovább a palacsintáját.
-Én valami másra gondoltam, amíg anyuék nincsenek itthon...
-Igen és mire?
-Először is el kéne ugorni a gyógynövényboltba, mert elfogytak a teafüveim meg a gyertyákból is kifogytam.
-Oké... a teát még értem, de gyertyákat miért kell vennünk?
-Az éjjel elhasználtam őket...
-Mi? Te mégis mit csináltál este a gyertyák között? Hm?
-Semmi olyat, amire te gondolsz! Na meg mellesleg, nem volt kivel... - mondtam s közben mosolyra húztam a számat.
-Ohh, majd akkor majd legközelebb besurranok az éjszaka, hogy legyen társaságod. Mit szólsz hozzá?
-Csak anyuék ne vegyék észre, rendben?
-Rendben! - mondta s közben belepacsizott a felemelt kezembe.
Nem tudom miért, de Markus az egyetlen, akivel ennyire szeretek hülyéskedni. Mert tudom, hogy ő sem gondolja olyan komolyan, mint amennyire én sem.