Látogatóim:

2015. december 24., csütörtök

Képzelt világ



Lehunyom a szememet.
Egy elképzelt világ peremén tétovázok, hogy belépjek e vagy maradjak helyben, s gondolkozzak, hogy mi lenne a legjobb. Úgy döntök, hogy cselekszem, belépek a világba és nem érdekel, hogy mi lesz a következménye.  Eldobom a megfontolt döntéseket, melyeket az évek alatt töviről hegyire átrágtam, mint egér a padlás sarkaiban megbújó galambfiókákat. Kijátszottam elméletben, minden lehetséges utat, hogy biztos célba érjek, s a végére már csak csontok. De nekem ebből elegem lett. Nem kellenek a megfontolt döntések, élni akarok!!
A képzelt világban szürke homály fogadott, kopár fákkal és állatcsontokkal. Még itt-ott látszott az élet nyoma, hosszú félig lerágott húscafatok csüngtek az egyik combcsonton, amim ott hevert egy szikla előtt, mögötte pedig fehéres ködfelleg lebegett. Lehet ott valami.. gondolkodás nélkül közelebb megyek. Nem keresek semmit, ami megvédhetne, ha esetleg rám támad az a valami. Gyors vagyok és erős. Bízok magamban és nem félek semmitől. Mostantól puszta kézzel fogok küzdeni az életemért.
A lábaim halkan suhannak a talajon, egyre közeledek a sziklához, s a lógó húscafatokhoz. A szikla érdes, mohák és zuzmók csak néhol ritkítják szürke felszínét.
Fülelni kezdek s halk morgásra leszek figyelmes. Megfogom a szikla oldalát és fentebb húzom magamat, áthajolok a túloldalra: Egy hatalmas farkast pillantok meg magammal szemben. Mellső lábai a sziklafalon szemei pedig az egyénben.
Közel van. Nagyon közel: az orrunk szinte összeért.
Vicsorogva mereszti rám a kéklő szemeit.
Figyelem, ahogyan az izmai megfeszülnek és elrugaszkodik. Felugrott a szikla tetejére és morogva nyílik ketté a szája, s kivillantja  hegyes fogait. Ismét megfeszülnek az izmai, én pedig futásnak eredek. A farkas pedig utánam.
A kopár tájon futok nyílegyenesen előre, mígnem egy sötét pontot pillantok meg a távolban, majd közelebb érve egy erdő kerekedik belőle: tele fenyvesekkel. Melyek melegséget árasztva zölden tündökölnek. Ugyan tudom, hogy az erdőben akár több farkas vagy más veszély leselkedhet rám, de nem látok más lehetőséget, hogy elrejtőzhessek.
Befutok az erdőbe, és mintha a fák utat nyitottak volna előlem, kinyílik előttem egy ösvény, a fák mind elhúzódnak.
De én fáradok és egyre lassabban futok, csak kapkodom a levegőt, s hirtelen valami hátrarántja a kezemet.
A farkas fogai erősen szorítanak. De én nem hagyom magamat, erőt veszek magamon és kirántom a kezemet a fogai közül. Előre lendítem, mintha valakit orrba akarnék vágni, s a farkas elengedi a kezemet, s helyette a vállaimba harap bele. Mintha valami kettészelte volna a vállamat. Nem hagyja annyiban, engem akar. De én sem hagyom magamat, felemelem a jobb lábam és hátra rúgok, majd előre hajolok és a földnek vágom a farkast, nem hagyom magam!! Ha kell a két kezemmel végzek a fenevaddal.
A farkas elterült a földön, mint egy gyámoltalan állat.
Kapkodva vette a levegőt.
Pont, mint én is.
A bundájában vércsíkok jelentek meg: az én vérem. Lassan mozog, meg-megfeszülnek az izmai, majd kinyitja a szemeit és újra rám szegezi őket. Őrjöngő düht látok bennük.
A fenyvesek hirtelen megmozdulnak, mire mindketten összerándulunk, a fenyvesek mozognak!!
A gyökereik kibújnak a talajból, megragadják a lábainkat, körülölelnek minket és a bőrünk alá férkőznek. A farkas jajveszékelve üvölti el magát, amibe beleremeg az erdő... Kétségbeesetten, kapok a gyökerek felé, és tépem le magamról, majd térdre esek és kétségbeesetten tépem le a farkasról a gyökereket. Nem törődve azzal, hogy a bundáját borító vér tőlem származik. Egyszer csak visszahalljuk a farkasüvöltést, majd egyre több hallatszik. Egyre hangosabbak, az üvöltések, s lassan egy nagy csapatot pillantok meg a távolból, mely a jajveszékelő társuk segítségére sietnek.
Rájövök, hogy teljesen egyedül vagyok. Mert az én segítségemre senki nem siet.
Amikor a falka odaér hozzánk egészen körbeölelnek minket annyira sokan vannak, s mind egytől egyik segítenek a társuknak, a fogukkal szaggatják le róla és tépik ki belőle a gyökereket, majd felém fordulnak és rajtam is segítenek, Kikerekedett szemeimet emelem rájuk, amiért engem is társuknak tekintenek és kiszabadítanak a gyökerek közül. S azt csak később értettem meg, hogy miért, hogy miért nem tépnek széjjel, mint zsákmányukat. Egészen addig kikerekedett szemeimmel meredtem a falkára, ameddig meg nem fordult a fejembe az, hogy továbbálljak, az, hogy meneküljek, amíg esélyem van rá.
Most!!
Gondoltam, most van itt a lehetősége, hiszen most a kékszeműt öleli körbe a falka.
Megfeszítettem a karjaimat, hogy feltápászkodtam a talajról, de valamiért nem tudtam felegyenesedni a lábaimra. A tekintetemet a falkáról lassan a kezeimre vonom, de kezeim helyett szürkés mancsokat pillantok meg.
Lassan rakom össze a darabokat a fejembe -, hogy amikor úgy döntöttem, hogy belépek a képzelt világba, farkasként léptem be.
S mintha megállt volna körülöttem az idő szemlélem az összerakott képet, mely itt lebeg a szemeim előtt. Egy falka, melynek én is a tagja lehetek, velem szemben ott ül a kékszemű farkas és hálásan néz rám, amiért segítettem neki. Azt hiszem befogadtak.
Kinyitom szemeimet, és a plafonomat pillantom meg. Kiélesednek az érzékszerveim, s újra hallom a dallamot a magnóm felől. 
De amikor felülök az ágyamon a szemközti falon a tükörből egy kék szempár mered vissza rám, és eszembe jutnak a farkasok. Az, hogy valahova én is tartozom!!



Vége

(Nagy Miklósi Anna)

2015. december 17., csütörtök

Angyal


Virágok közt suhanó árnyak,
Melyek a gyöngeségedre vágynak.
S szépen csendese,
Lelked húzzák a mélybe kéjesen.

Visszhangzik a barlang,
Ahová kerültél.
S a fénytől fosztva lehűltél.

Angyali szárnyaid tépték ki helyéről.
S csak egy kis csonk maradt,
Néhány tollal a tövénél.

Tollaid feketére váltanak,
S glóriád örökre el szalad.

Virágok közt suhanó árnyak,
Melyek a gyöngeségedre vágynak.

2015.12.17
(Fanta Regina)

Hang


Érted fáj a szívem,
Hiányzol édesem!

Mindig várom,
Hogy újra lássalak.
S szemedben a csillogást,
Újra érezem.

Leheleted érezni nyakamon,
S kedves hangod újra hallanom.

Érted fájt a szívem,
Hiányoztál édesem!

Közölted hogy az álomnak vége.
S kopár lett a világom végre.
Nem látlak soha többé.
S nem hallom hangodat,
Mi kedvesen hívogat.
S most csak a bunkó szavak,
Hagyták el ajkadat.


2015.12.14
(Fanta Regina)

"Minden csak átmenet"



Semmi nem állandó, az idő forgásban van. Az életben minden elmúlik egyszer, mint ahogyan a dalban is hirtelen fordulatot vesznek a hangok és a könnyed játékból valami egészen másba váltanak át. Valami újba, ami eddig teljesen ismeretlen volt a világban.
Sőt az egész univerzumba forgásban van az idő. nincsenek megállók, mert minden halálra van ítélve. Nincs olyan, hogy állandó, mert előbb vagy utóbb továbbhaladunk.

*

Amikor egy lopott találkozáskor a kedvesem mellkasára hajtom a fejemet s mindketten elmerülünk az érzelmeink tengerében, ugyanazt érezzük, mint bárki más a hasonló pillanatokban, "olyan, mintha megállt volna az idő", de ez csak képzelt illúzió. Mert az idő fogaskerekei mozognak és a tudtunk nélkül szárnyal tovább az idő, s változtatja meg a jövő képeit, ami lassan már a jelen mozzanatai. Az események megváltoznak s cselekedeteink által jobbá vagy rosszabbá vállnak.
De én még mindig a szerelmem mellkasán fekszem és merülök egyre mélyebbre a mi képzelt világunkba.
Minden csak átmenet.
Mert amíg mi álomba zuhanunk, az idő változik.:

"nézz rám. 
nem látsz most mást, csak fényt. 
a túloldalt integetek, 
ha látsz, ne félj, most ébredezek 
a látóhatár mögött, képzeletem remél..."

2015. december 12., szombat

egy elveszett levél


2015.09.30.

Az elmúlt hetekben egyre többször láttalak, de a levelemnek még sincs semmi eget rengető célja, csupán nem bírom tovább magamba tartani azt, amit érzek!!
Barátom van. Már több, mint egy éve együtt vagyok vele, mármint ha lehet ezt úgy nevezni, hiszen együtt mégsem vagyunk olyan sokszor... igen távkapcsolat.
Kezdetben szerelmes voltam, - mint ugye mindenki a legelején. Sőt azt hiszem, hogy négy hónappal ezelőttig én voltam az, aki jobban szerette a másikat -, mert azután volt egy nagy fordulat, történt valami, ami miatt az érzelmeim elkezdtek eltűnni és mostanra már sehol sem találom őket.
Valami olyasmi történt, amit sokáig nem is tudtam felfogni, mert nem gondoltam volna azt, hogy velem is megtörténhet ilyesmi...



2015. december 10., csütörtök

Betontörmelék alatt


Betontörmelék hegyek alattam
a kétség, félelem: álomba
zuhantam.
Fekszem a sötét törmelékben
bőrömön véres sérülések.
Mert eltelt már a szép és a jó,
mert a kezekben te többé nem vagy más csak fogoly.

Szárnyaidat letörték már
rég, hogy többé ne légy madár,
hogy mostantól te csak egy fogoly légy.

Bedugtak egy sötét zugba
s eldugták a kulcsot mi a zárat nyitja.
Tüzet raktak, s bele dobták,
a kulcs elolvadt, alaktalanná vállt.

Te pedig fogoly vagy: a
betontörmelék alatt.
Félelem és kétség már rég alaktalan.
Ott vannak körülötted,
s te örökké a fogjuk maradsz!!

2015.12.10.


2015. december 9., szerda

Álom világ


Éltem az álom világot,
De te csak játszottál.
Azt mondtad szeretsz,
Mégis itt hagytál.

Hittem hogy szeretsz.
De fel kelet ébrednem,
S észrevegyem hazudsz.
A világ összedőlt bennem.

Csak álomvilág,
 Mit teremtettél bennem.
S egy szombat este,
Mi mindent megváltoztatott.

Élem az álom világot,
De te csak játszottál.
Azt mondtad szeretsz,
Mégis itt hagytál.

Egy pillanat a pultnál,
S egy alteregót választotál.
Helyettem inkább vele kavartál.
Én meg maradtam egyedül egy álomban.

Hagytad hogy álmodjak,
Segítettél felépíteni az álmokat.
Éltem az álom világot,
De te csak játszottál.


2015.12.09
(Fanta Regina)

Képzelet


kétségek között borsódzik a hátam,
el kellett volna már dönteni,
melyik útra tegyem a lábam.
El kellett volna, mert mára
már nincsen lábam.
Nem az én kezemben a döntés,
csupán a szenvedést hozó kés.

Kételyek között nézek
a betonnal szembe,
a hatalmas fallal,
mely elállta az utam.
Nem enged el innen,
s a lábam is lefagyott,
mert a jéghideg képzelet
engem mindörökre elhagyott!!

2015.12.09.
(NagyMiklósi Anna)


Sivatag


Valami hiányzik,
Üres lett a világ.
De az igazat megvallva,
Eddig sem volt más, csak kietlen kopár.

Egy sivatag.
Mit csak a legjobbak élnek túl.
Kiket az élet képzet fúl.

Hiába menekülsz.
Akár Északról Délre,
Vagy talán Keletről Nyugatra.

Csak a kietlen pusztaság,
És a forró homok vár reád.

Ha azt hiszed túlélheted:
Hát tévedsz!
Még el sem jutsz a pusztáig,
Mert egy kígyó ébreszt.

Ott álok ágyad előtt.
Egy hentes késsel kezemben,
S bőrödtől kezdelek megfosztani.




2015.12.09
(Fanta Regina)

2015. december 7., hétfő

Barna szem


Barna szemedben látom a világot.
De két nap alatt minden megváltozott.

Fel jött a halál,
Egy vörös rózsát ígértél.
S egy pillanat alatt eltűntél.

Azt mondtad szeretsz,
S egy este alatt örökre kitörölsz.
Mintha csak egy rémálom lettem volna.

Rémálom,
Melyet feledni akarsz örökre.
S a sötétség helyett a fényben élni végre.

Egy hangjegy, egy rózsa,
S egy tetoválás, mi az igazságot tagadta.

Barna szemedben láttam a világot.
De két nap alatt minden megváltozott.



2015.12.07
(Fanta Regina)

2015. december 1., kedd

NEM


Nem látok szemeddel,
Nem tudom mit érzel.
Nem értem mit mért cselekszel,
A tetoválás mit rejt el?

Mint egy pszichológus,
Matatsz a fejembe.
Nem értem mért figyelsz rám ennyire.

Nem értem érzéseid.
Nem értem érintésed.
Nem értem lépteid.
Nem értem tetteid.

Nem értem mért közeledsz felém.
Nem értem mért viszonozod érzéseim.
Nem értelek téged,
Kérlek mond el mit táplálsz felém.

2015.12.01
(Fanta Regina)

Manó


Csak egy srác
Ki akkor törődik velem,
Mikor a világ fordul el tőlem.

Kicsi a kár egy manó,
De karjai közt biztonság vár.
S magányomban a csillagokkal lep meg igazán

Ha vele vagyok,
Mosolya feledteti minden bánatom.
S csókja elkergeti minden szellemem.

Érintése akár egy szikra,
Mi új életet lehel üres testembe.

2015.12.01
(Fanta Regina)

2015. november 30., hétfő

Démon vagy Macska


Piciny cseresznyevirág,
Mely többjével díszít egy fát.
S szótlanul vigyázzák egy macska álmát,
Ki egy vastag ágra telepedett éppen.

Fekete bundájú cica,
Olyan akár a sötét éjszaka.
Szeme akár egy démoné,
Ki nyakadba kapaszkodik éjjelente.

Kicsin démon,
Ki az árnyékban rejlik a fényben.
De ha itt az éj,
Rémálomként mutatja magát éppen.

De ne félj!

A kis virágok közt szunnyadó cica,
Zárja el magában mélyen.
Csak a kis bundást látod,
S a félelmed a virágokra bízod.




2015.11.30
(Fanta Regina)

Kavargó lelkek


Az érzelmektől kavargó tenger
öntötte el a lelkemet.
Fekete mélységben fetrengtem
mielőtt a tenger feldobott a felszínre.

A jéghideg, kavargó öbölben
lelkek ezrei tekeredtek,
s összefonódtak egy
erős érzelembe.

2015.11.30.
(NagyMiklósi Anna)


Jéghideg betonon


Volt valami az éjjel,
amikor a hold is kereken
ragyogott fönn az égen,
de lenn a jéghidegben
a betonhoz nyomtam a fejemet.
S vártam a megváltást,
hogy jöjjön az éjvörösben: a halál.

Akkor azon az éjjelen,
a jéghideg betonon: 
elpattant valami a fejemben.
eltűnt a félelem,
elvitte előlem a sötét képzelet.
s nem maradt más
csak az éjvörös homály:

sötétség a fejemben
és a beton jéghideg érzete.

2015.11.30.
(NagyMiklósi Anna)


2015. november 29., vasárnap

Szakadék



Sötét fellegek gyűlnek felém, 
Lelkem egyre mélyebbre zuhan szakadék felé!

Talán földet értem?
Mintha megállnék az időben.
S elindulok a csendes ösvényen,
De semmi nem mozdul körülöttem.

Néhány cseresznyevirág fénylik a messze távolban,
De hiába futok nem érem el a fényét sem.
Csak örök fénysugár, mi célt ad utam végéhez.
Sötét fellegek gyűlnek felém,
Lelkem egyre mélyebbre zuhan a szakadék felé!

S szívem magányosan bolyong a sötét ösvények egyikén, távolodván a fénytől.

2015.11.18.
Fanta Regina


Advent 1 :)


  • Hogy miért lett a bejegyzés címe "Advent 1"? - valójában, nincs nagy jelentősége, csak az, hogy ma van advent első vasárnapja és mert jobb nem jutott az eszembe. :)

Sziasztok borsócskák :) 
A mai bejegyzésben néhány friss infót szeretnék veletek megosztani.



Csatlakozni fog hozzám az egyik legjobb barátnőm is, aki verseit fogja közzé tenni az oldalon :) 
Fanta Reginának hívják és szinte vele nőttem fel. Első ránézésre nem mindenkinek formálódik meg a szimpatikus elképzelés róla, viszont a külseje ellenére sok érzelem lapul meg benne. Amiket nemrég elkezdett papírra vetni :D

*

Végül pedig szeretném a figyelmetekbe ajánlani Puzder Ati oldalát. Én teljesen oda vagyok érte, mármint a verseiért:) Ha néhány nyugodt percre vágytok, mindenképp nézzetek be hozzá!

(katt a képre)

Ennyi lettem volna mára :)
További jó hétvégét: Anna :)

2015. november 26., csütörtök

Vízszínű szemű 2.


Kísértett

Hónapok óta minden éjjel megjelenek a szobájában és várom azt a pillanatot, amikor végre észrevesz engem. Eddig minden találkozásunkkor ugyanaz történt: gépelt, ment a zene és kávét ivott. Elég unalmas egy fickó, de mégis van valami, ami hozzákötött és nem tudok továbbállni. Nyugodt és titokzatos légkör öleli körül őt, mint valami csali, a magamfajták számára.
Az elmúlt néhány hétben rájöttem, hogy a Látóknak hatalmuk van felettünk. Az, hogy pont vele akadtam össze, csupán a véletlen műve volt. De mellőle nem tudok eltűnni, még a szobát sem tudom elhagyni nélküle, sőt, ha kimegy innen húzz magával!
Míg éltem szint teljesen beleástam magamat a Látók világába. Szörnyen kíváncsi voltam rájuk, érdekeltek, hogy milyenek lehetnek ezek az emberek. Mert ugye ők azok, nem úgy mint én.
Meghaltam, s azóta valami más lettem.
A látóknak különleges képességeik vannak, amik velük született, de addig, ameddig nem jönnek rá arra, hogy kik is ők valójában, addig a képességeik egy kalitkába vannak bezárva. De amint kinyílik a kalitka nagy veszély jelentenek azokra a kísértetekre, akik kísértik az embereket!
Én is egy ilyen kísértet vagyok, de az én kísértettem egy vízszemű.
Egy Látó.


Beton az erek alatt


Erek futnak végig a talpam
alatt a betonon.
Kék fonalba burkolózott
hálójában a pók.
Ölelő karok fogadnak,
otthon.
melegség tölti el nyakam,
és torkom.
Melegségre vágyok,
ölelő biztonságra,
mint pók hálójában,
mint beton az erek alatt.
2015.11.26.



Homály


Homályos képek jelentek meg
a horizont felett.
Nyirkos papírdarab
szétmállott érzelmek.

Rémisztő, szürke jelenetek,
játszódtak a szürke égen.
A köd elhomályosítja,
elrejti azt előlem.

Emlékképek merengenek
a homályban előttem.
Elfelejtelek én már
mindörökre. Amen!
2015.11.26.


2015. november 23., hétfő

Vízszínű szemű 1.


Férfi a sötétben

Sötétség veszi körbe a szobát, a sarkok mint lekerekedtek, émelyítő csend telepszik a paplanra. Csupán a laptop fénye töri meg a sötétet.
Fekete hajkoronám mögül nézek a gépen pötyögő férfira. Nagy ostromba fekete keretes szemüveg pihen az orrán, az arcát pedig kócos haja keretezi.
A szoba másik oldalából halk, lüktető zene hallatszik:
"tedd belém a dallamot, 
rakd belém a terheket, 
ásd belém a szárnyakat, 
hogy elrepüljek innét a mindennel együtt."
Odasétálok a magnóhoz és leguggolok mellé, a tetején levő CD dobozát nézem: "Minden csak átmenet" olvasható a tetején. Milyen igaz, semmi nem állandó. Van, hogy megjelenünk, s később eltűnünk.
Amikor az zene elhal, a szemem sarkából látom, hogy megemelkedik a paplan: a férfi felállt az ágyáról és mellém sétált, hogy lehajoljon és újraindítsa a zenét. Minden este ezt csinálja. Amint lehajolt belenézett a szemembe. Nem nem a szemembe nézet: átnézett rajtam. A szemei vízszínűek.
vízszínűek
Ő egy látó. Egész életemben kíváncsi voltam arra, hogy vajon milyenek lehetnek az Látó emberek, de azt sosem gondoltam, hogy majd csak a halálom után fogok találkozni vele, a víz szemű emberrel.
Lassan állt fel mellélem s indult meg az ajtó irányába. Amikor a kezei a kilincshez értek megpihentek rajta és visszafordult felém.
Tudja, hogy itt vagyok?
Felém nézett, de... engem nem látott.
Miután kiment a szobából, a sarkába vetődve követtem őt a konyhába, ahonnan egy kávéval teli csészével tért vissza.
Órák teltek el és nem változott semmi: az elalkuvó zenét újra indította, újból hozott magának egy csésze kávét és folytatta a pötyögést a gépén.


2015. november 11., szerda

Már elhalkult a hangod


(Tomonak, ez a te szemszöged..)

*

Szakad az eső, köd van,
s vörös az ég alja.
Tehetetlenül tekintek az égre
mert eltűnt a lehetőség,
hogy változtathassak rajta.
Számoltam a napokat,
s közben évek rohantak el.
ez az érzelem is megfakul
mert egyszer elhalkul,
majd a szívemben a hangod.

2015.11.10.

2015. november 8., vasárnap

Ellentetve


Ülsz? hát állj fel!
Fekszel? akkor csukd le a szemedet.
ÉS gondold végig, mekkora egy szemét voltál,
amikor otthagytad azt a bizonyos lányt!!
2015.10.08.


2015. november 3., kedd

Végleg elengedlek


Vége, szóval engedj el végleg!
Engedd el a kezem,
s eressz, hogy tovább mehessek!
Mert nem vagyok tárgy,
amit birtokolhatsz,
s ha már nem kellek eldobhatsz.
Élek, mint te, talán jobban is,
mert az lén karomból a vér nem folyik.
Nekem csak a lelkem szorongattad meg,
mely most már kész, hogy végleg elengedjen,
ne könyörögj, sőt felejts el amint csak lehet,
s maradjon is ez így örökre.
2015.11.03.

Csak ezt ne tagadd!


Vége lett mindennek,
de te nem engedted el a kezem,
kést ragadtál,
pedig mindenről te tehetsz.
Folyt véred, s közben szitkozódtál,
hogy, hogy lehettem ilyen?
Pedig ezt mind te tetted énvelem.
Eldobtál, mert nem voltam elég,
de kérlek ne ellenkedj,
tudom, hogy úgy volt, s ezt ne tagadd le!

2015.11.03.


Hogy fogd mind a két kezem!


Teljesen összetörtem,
legbelül én is elvesztem.
már eltűnt belőlem
az a nagy érzelem.
S ezt te tetted velem!
Te voltál, aki kiűzte
azt a nagy érzelmet belőlem!
Én elengedtelek,
mert elegem lett!
De te még mindig fogod a kezemet,
oh kérlek engedj már el végleg!
Teljesen összetörtem,
s minden érzelmet elfeledtem.
Nem akarom már többet,
hogy fogd mind a két kezem!

2015.11.03.


elveszett kisfiú


egy elveszett kisfiú. az
maradsz te nekem.
s ezt az emléket igyekszem,
hogy végleg elfelejtsem,

egy elveszett kisfiú, egy
kóborló lélek,
mely nem találja helyét
ezért engem sem ereszt el.

egy elveszett kisfiú, az
aki mélyen bennem él,
de a köd lassan elfedi,
őt és az emlékét.

2015.11.03.


2015. november 2., hétfő

éjvörösben


gombostűk keretezik a csuklóm,
véres szögekként feszítenek az ágyamhoz.
a megnyúlt bőröm bomladozik rólam,
s folyik a vérem bele a korsóba.

már nem érzem a csuklóm,
nem szántja végig a fájdalom.
már nem érzem, mert leszakadt,
s elvérzem lassan.

fehér lepedőm vörösben pompázik,
mert elöntötte azt az éjvörös érzelem.
kifolyt a testemből minden csepp,
s csak egy szürke, elsápadt 
porhüvely maradt.
mely csak fekszik az éjvörösben.


2015.11,02,

Töredékek : Október


sötét erdő legmélyében,
futok, rohanok kétségbe,
esve

*

megígértem, hogy 
veled maradok.
megígértem, hogy
nem hagylak el.
s ezt nagyon 
is reméled.
megígértem neked mindent,
amit csak lehetett.
s amit megígértem 
azt sohasem felejtem

*

egy alak bukkant föl a sötétben,
áll egymagában csöndesen a ködben....

egy másik pillanatban, most 
menekülnék remegő lábakkal...

de ez a pillanat valami más,
remegő lábaimmal most nem futok el...

csak állok veled szemben

2015.10.


2015. október 29., csütörtök

gyertya


Szerelmes vagyok, 
egyszerűen megfogalmazni sem tudom,
azt az érzést, amikor
először találkoztak szemeink.
Mint szikra amikor elpattan a gyufa,
mint amikor a gyertya lángra lobban,
s ég és ég, csonkig ég.
2015.10.30.


2015. október 24., szombat

Csend van


Lecsendesedett már minden,
csend van és ebbe senki nem
szólhat bele.
Csend van, megszűntek a hangok
nem hallok semmit az ordító zajból.
Csend van körülöttem,
s eltűntek a színek.
Kifakultak az emberek,
mind legbelül a szívükben.
Megszűnt a mozogni a világ,
mert már semmi sem muszáj.

Ki mondta, hogy sokáig kell élni?
senki...

Mert nincs hang
mert rég elnyelte azt a zaj,
nincsenek már színek sem,
mert az emberek szíve most már szürkén lüktet,
nincsen mozgás, lefagyott minden,
mert élni sincs értelme, ha egyedül hal az ember. 
2015.10.22.


Ne add föl az álmaid...


 Hogy ne adjam föl az álmaim,
ha eltűnt már mind?
Hogy amikor nincsenek álmaim?
Amikor már nincs értelme élnem sem itt.

Hogy ne adjam föl az álmaim,
amikor már mindet elvettétek?
Hogy amikor már nincsen kedvem élnem,
oh bárcsak eltűnhetnék innen!

"Ne adjam föl az álmaim",  persze
ne adjam föl, de nélkülük minden sokkal könnyebb!
"Ne add föl az álmaid"...
nem adom föl őket ígérem:
mert már nincs mit.

2015.10.22.


2015. október 10., szombat

cím nélkül


az állomáson állok,
s egyre csak a távolba bámulok.
egyre csak teltek a napok, 
s végig veled álmodok.

az állomáson állok,
s végig rád várok.
várok, hogy feltűnj végre,
várom, hogy ajkaink, majd összeérnek.

az állomáson álltam, 
de már a te karjaidban.
a napok elröpültek, 
s az ajkaink összeértek.

2015.10.10.


2015. október 7., szerda

Te


Azt mondom, hogy szeretlek.
Azt mondom, hogy maradj velem.
Azt mondom, sose hagylak el,
s remélem ezt megérted.

Azt mondod, hogy szeretsz.
Azt mondod, hogy velem leszel.
Azt mondod, nincs kedved élni sem,
ha nem lehetsz mellettem.

De mond, ez így is marad?

2015.10.07.



Nézz rám


Nézz rám, de csak is a szemembe. 
Nézz rám, s csak is engem.
Nézz rám, mintha más nem lenne.
Nézz rám, s vigyázz el ne vesszek.
Nézz rám, s tartsd rajtam a szemedet.
Engem nézz, csak is engem,
s ne engedd, hogy elmenjek.

2015.10.07.


tekintetemben


Most mond őszintén, milyen az
amikor a szemembe nézel?
Most mond őszintén, miért van 
az, hogy még mellettem vagy?
Most mond meg! Mit látsz te
ezekben a kék szemekben?

Látod mennyire szeretlek,
a vágyódást a tekintetemben,
a könyörgést, hogy maradj velem?
Hogy őszinte vagyok vagy sem?

És azt, hogy mennyire szeretlek?

2015.10.07.


2015. október 6., kedd

szürke fényességben


érzelmeim kavarognak,
mint falevelek szétszóródnak.
az érzelmeim egyre csak vágyódnak,
miközben meredek a távolba.

várom a szempárt, hogy megpillantson,
várom a szerelmem, aki közel van és mégis távol.
várom azt aki szeret, aki hiányol,
a buszmegállóban vagyok, s várom, hogy válaszolj.

a szürke homály körülölel,
s a várost sem engedte el.
már a narancs levelek 
is eltűntek innen.

érzelmeim kavarogtak,
mint levelek elterültek,
mint halott, sápadt emberek
az őszi szürke fényességben,
s mind eltűntek,
az értelmekkel innen.


2015.10.06.

2015. szeptember 30., szerda

Töredékek: szeptember


Igen, a mosolya, ami hiányzik,
igen, az amikor itt vagy velem.
Az hiányzik nekem.

*

Úgy érzem megváltozott minden,
a levelek színeződni kezdtek,
S a földre hullottak.

*

A vágy, hogy eltűnjek,
erős.
Mert lassan torkig leszek,
azzal, aki fel nőtt.

*

Csak ülök, s hallom, hogy foirr a víz,
csak hallgatom, ahogy egyre hangosabban zúg,
dübörög a vér az érben,
hangosan, de nem vesz észre senki.

2015.09.


2015. szeptember 24., csütörtök

Valami ott legbelül

érzem, hogy jön a változás,
érzem, mert állandóan itt járkál.
jön, oson a hátam mögött,
nem mond semmit, egyszerűen csak hörög.

érzem, hogy jön mögöttem,
érzem, mert kiráz tőle a hideg.
jön, kapkodja a lábait,
nem mond semmit, csak élesíti körmeit.

már karjaimért nyúl,
s visszahúz a múlt.
a szemeivel az enyémet kereste,
gyönyörűek, azok a szürke szemek.

érzem karjaimon a kezét,
érzem, mert reszketeg.
szorítja karjaim, s nem enged el,
szorítja, mert fél, hogy elvesztene.

2015.09.24.


2015. szeptember 23., szerda

Te csak egy eltűnő emlék vagy


Ahogy a levelek hullanak a juharfa ágáról,
úgy hagyom el, ezt a korszakom.
Ahogy a levelek beterítik a betonutakat,
úgy terülnek el emlékeim az aszfalton.

Már mind szétterült,
előttem az úton.
Már mind szétterült, 
s várom, hogy 
mind elmossa az eső.

Várom már a sötétet,
hogy jöjjön a hideg.
Várom már a telet,
hogy elvigye az emlékeket.

S, hogy csak egy múló árny,
egy pislákoló láng,
egy eltűnő emlék 
légy.
Melyet már rég 
eltörölt a sötét.

Majd, ahogy az íriszem virágot bont a réten,
úgy felejtelek el én is téged!
Úgy feledem el emléked,
téged...
barátom.

2015.09.23.


2015. szeptember 22., kedd

Láncdarabok


Mit ne mondjak hiányzol,
gondolom ez különösen szól
pont most az én számból.

Olyan, mintha távolodnál,
s már lassan elszakad a lánc,
mely eddig  a csuklóm szorította.

Azt hiszem eltűnt, az ami köztünk volt,
s a helyére jött valaki, aki gátol.
Nem engedett közelebb, s elvágta a láncot.

S ezzel én egy barátot veszítettem el.
Már csak a láncdarabok vannak a kezembe,
pedig örülnék, ha helyette a te kezed lenne.

2015.09.22.


2015. szeptember 18., péntek

Eltépem végre a láncaim

Sziasztok Borsócskák :)
Ez most egy kis újdonság lesz, ugyanis a minap sikerült írnom egy dalszöveget... nálam ez nagyon ritka, az meg, hogy zenét is sikerült szerkesztenem alá az meg már csak hab a tortán.
Na akkor lássuk:



Eltépem végre a láncaim


Megyek már innen messzire,
Ebből én sosem engedek,
Mert nekem ennyi kell és kész,
S nem hagyom, mert elvész.

Én megyek, hagyjál ennyi volt,
Nem kérek többet elég volt.
Hadd érjem el az álmaim,
Eltépem végre a láncaim.

Elszakadt s végre mehetek,
El innen messze tőletek.
Elszakadt s végre mehetek,
mert a láncaim végre engednek.

Én megyek, hagyjál ennyi volt,
Nem kérek többet elég volt.
Hadd érjem el az álmaim,
Eltépem végre a láncaim. 

2015.09.16.

Remélem tetszett! :)

2015. szeptember 14., hétfő

A remény dala


Lehullottak a levelek a magasból,
lehullottak, mert eltűnt az árny a távolból.
Nincs már kacagás és mosoly,
nincs közelség, nincs távol.

Hullanak a levelek a mélybe,
hullanak s az érzelmek is eltűntek az égen.
Már nincsen kötelék, mely összetart minket.
nincsenek tervek, nincsenek emlékek.

Eltűntek már a levelek, 
eltűntek, mert a köd elnyelte őket.
A remény dala mégis hallnak suhan,
mert Te feltűntél a távolban.

2015.09.14.

2015. szeptember 13., vasárnap

Kilencedik

 február kilencedike, reggel


A csengőnk zúgására ébredtem. Komótosan másztam ki az ágyamból, hogy kijuthassak a bejárati ajtónkhoz. A zúgás folytonossága nem szűnt meg, olyan volt mintha valaki rákönyökölt volna a csengőnkre, idegesen nyitottam ki a bejárati ajtónkat.
-Most azt ne mert mondani, hogy csak most keltél fel!
Egy szál hálóingbe álltam a bejárati ajtónkban ahonnan csak úgy süvített befele a februári hideg. A hálóingem rövid volt, alig ért a combom közepéig, az arcom gyűrött és a hajam olyan kócos volt, mint egy ázott pulikutyának.
-Ajj hagyjál már.. álmos vagyok. - mondtam duzzogva és visszaindultam a szobámba, az ajtót viszont nyitva hagytam jelezve, hogy jöjjön be de mihamarabb, mert kezd nagyon hideg lenni a lakásban.
Máté pedig követett. A kabátját és a sálát felakasztotta és lehúzta a cipőjét.
-Szóval ezek szerint így szoktál elkésni..- mondta és alaposan végigmért,s közben gúnyos mosolyra húzódtak a ajkai.
Én, pedig már-már kezdtem kínosan érezni magam, hisz amíg ő fel van öltözve addig rajtam alig van valami.
-Csinos vagy. - mondta gúnyosan..hát azt képzelem.
-Tudom kész természetes szépség. Olyan lány, mint amilyen én vagyok nem fogsz sűrűn látni.. mármint olyan csinosat mint amilyen én most vagyok...
-Haha nagyon vicces vagy. - nézet rám olyan arcot vágva, mint egy sértődött kisgyerek.
-Na, de ha megbocsátod én visszafekszek aludni, de ettől függetlenül érezd otthon magad... - mondtam s komótoson visszaindultam az ágyamba.
-Akkor ezek szerint én is mehetek veled?
-Azt nem mondtam.
-Pedig, ha már így is késünk az óráról akkor lenne értelme is a dolognak..., ha érted.
-Én nem mondtam, hogy idegyere. Különben is mit keresel itt? - kérdeztem az ajtóféltáblára támaszkodva, s kérdőn tekintettem felé.
-Kíváncsi voltam, hogy miért késel ennyit állandóan.  Mellesleg miért nézed a számat?
-Micsoda? én nem is nézem!
-Dehogynem amióta bejöttem azt bámulod! - mondta s közelebb lépett hozzám. -Csak nem szeretnél valamit? Mondjuk egy csókot? - suttogta, halk zümmögő hangon, nekem pedig nehezemre esett a szavaira koncentrálnom.
-Hagyjál már! - tettem a mellkasára a kezemet és megpróbáltam eltolni őt. - A barátok nem csinálnak ilyet! Félreérthető.. - mondtam s elszakítottam a pillantásomat, ezúttal tényleg az ajkáról.
-Akkor ne értsd félre - suttogta lágyan, mire felkaptam a fejemet.
Nem kellett volna.
Máté a derekamra tette a kezeit és az ajkai az enyémre tapadtak. Gyengéd volt, nagyon. De a csókja rövid volt, eltűnt az ajka az enyémről. Szemem az övét kerestem, mert nem tudtam hova tenni ezt.
-Ne  értsd félre - ismételte már szinte könyörögve.
Ajkai ismét az enyémre tapadtak, és én nem ellenkezdtem, kezeimmel átkulcsoltam a nyakát és közelebb húztam magamhoz. A testünk teljesen összeért, ezúttal szenvedélyesen csókolt, fogait megéreztem az ajkamon, amivel engem égető lázba hozott. Apró nyögések szakadtak ki belőlem...



Nyolcadik

 április tizenhetedike, hajnal


A madárcsicsergés beszűrődik a nyitott ablakon. A feketerigó éneke már az nap első napsugaraira figyelmeztet, a diófánk legfelső ágáról. Ámulva hallgattam a hajnali ébresztőmet, érzékszerveim kiélesedtek, ahogyan a nagy csöndet a feketerigó éneke megtörte. Az idő múlásával a napsugarak előidézték a pirkadatot és a feketerigó magányos énekéhez egyre több madár csatlakozott.
Egy enyhe fuvallat játszik a függönnyel és az ablakomon lógó álomfogót is forgatni kezdte. S a beszűrődő napsugarak az ágyam fölötti falra festette ezt a nosztalgikus képet.
-Hmm..- hallottam mellőlem.
A fiú arca nyugodt volt, a hátán feküdt, s a karjait a feje alá tette. Domború mellkasát nem takarta a paplan.. Idillikus kép.
Ívelt ajkai meleg mosolyra húzódtak.. vajon miről álmodhat?
-Hmm... Jó reggelt borsócska. - fordult felém.
Én az oldalamon feküdtem a kezeimre támaszkodva.
-Jó reggelt. - köszöntöttem, s egy csókot leheltem az ajkára.
-Ilyen szép reggelem is régen volt már.
-Nekem is.
-Mikor jöttél át? - kérdezte mosolyogva.
-Itt ébredtem. - húztam ellenkedve mosolyra a számat.
-És mi lesz, ha a szüleid itt találnak velem?
-Nem tudom.. de ezt most nem is érdekel.
Válaszoltam egyszerűen és a vállára hajtottam a fejemet...


Hetedik

június harmadika, este


Némaság vette át az irányítást a szobában. A falak szürkesége kecsesen vette körül minket. Bár a szoba szinte teljesen üresen állt, nem sugárzott félelmet, ridegséget.
Nyugodtság és melankólia fűszerezte a néma perceket.
Csak feküdtünk a félhomályban.
A szoba közepén, egy szürke pléddel borított nyugágyon.
Egészen messze egymástól. Az ágy legszélében s nem néztünk egymásra.
Te voltál a reggel daloló feketerigó, a diófa tetejéről. A diófáról, mi az ablakom előtt cseperedik. Te voltál Kelet.
S én voltam a bagoly, a fenyves legmélyéről. Én voltam az, aki csak lassan araszolva érkezik. Én voltam Nyugat.
Ott volt a nyugágyon Kelet és Nyugat is, s köztük a válaszfal, a ragyogó Nap, kinek a duruzsolása állandóan megzavarta a néma perceket…
A Nap, ki rajongott Keletért, és Nyugatot, cseppet nem szívlelte… De nem titok az sem, hogy Nyugat sem szívlelte a Napot… neki ő túl sok volt, de Keletet kedvelte, s amikor megfogta a kezét szinte ujjongott az érintéséért. Amikor a Nyugat és Kelet összeért, S megjelent A Hold, kettőjük támasza ki elűzi a Napot.
Akkor Kelet csak annyit kérdet meleg hangon:
-Nyugat, akarsz mondani valamit?
Nyugat megszorította Kelet biztonságot adó kezét és alig hallhatóan azt felelte:
-Nem. – majd mosolyogva elváltak egymástól.