Látogatóim:

2014. szeptember 13., szombat

Negyedik

szeptember tizenharmadika, reggel

Gyalog érkeztünk a helyi temetőhöz anyu, a húgom és én. Kerestünk valamit. Valami szürreális dolgot, lényt, de én a közepébe sétáltam a kereszthez, amire egy réz Jézus volt kifeszítve. A keresztről levettem egy Jézusos képet s amikor anyuék odaértek zsebre dugtam. 
-Mennyünk be. - mondta s a  központi épületre mutatott, 
Amikor beértünk  úgy éreztem magam mintha a dédszüleim lakásában lennék, mindent ellepet  pókháló és a por. De nem találtuk meg azt amit kerestünk. Nem tudtam mit keresünk...
Kimentünk az épületből és amíg nem figyeltek anyuék visszatettem a Jézusos képet a helyére.

Nagymamámék házában voltunk, valamiért senki sem volt ott. A ház belülről úgy nézett ki mint régen vékony folyosó, zárt ajtók. Korom sötétség.
Egy kiabálásra lettünk figyelmesek. Apa volt az, hogy nincs itt, mennyünk tovább. Kimentünk.
De egy nyugtalanító  érzés támadt meg és visszaszaladtam a házba. úgy éreztem mintha lenne bent még valaki. Így visszamentem, anyu pedig utánam, hogy mennyünk innen, mert nincs itt. De nem hallgattam rá és tovább mentem végig a folyosót be a nappaliba, sötét volt amikor beléptem a falak mentén kisebb-nagyobb dobozok. Már kezdtem elhinni, hogy csak egy képzett megérzés volt. amikor valami megmozdult az egyik doboz mellett. Egy hatalmas árnyék jelent meg előttem.
Nagyon megijedtem, kirohantam a házból, s az árnyék pedig utánam.
Egy szőke hajú nő lépett ki a házból.
-Ki a csoda vagy te? - kérdeztem ijedten.
-Ezt én is kérdezhetném! Mit kerestél a házunkban??
-Hogy mi van!?? A házunkban?
-Igen. - mondta egy férfias hang.
Egy magas barna hajú srác lépett ki az ajtón és dühösen meredt rám.
-Nem! Ez nem lehet ez itt a nagymamám házas. - jelentettem ki, mire összeszaladt a nő szemöldöke.
-Kizárt. - mondta szárazon a fiú.
-Dehát...
-Gyere mennyünk, - fogata meg a karomat anyu, és kimentünk a kapun.

A kerítés mellől hirtelen egy alacsony szintén barna hajú lány lépett ki karddal a kezében s kiabálva ránk rontott. Gyorsan, mint a villám. Nem értettem, hogy mi történik, de aztán a fiú is megjelent az ő kezében a egy véráztatta  balta volt. Ekkor láttam meg apát, őrá támadtak rá.
-Áááááállj! - kiáltottam, mire megrezzentek. - Mégis mi a fenét csináltok? Hagyjátok abba.
Ekkor rám meredtek.
-Azt mondtam, hogy fejezzétek be!
Ekkor leeresztették a fegyverüket. S rám néztek. A lány szólalt meg először.
-Te egyáltalán nem félsz? - nézett rám elkerekedett ijesztő szemekkel.
-Nem.
-Mégis ki vagy te? - nézett rám a fiú.
-Egy egyszerű lány.-mondtam, mintha ez nem lenne nyilvánvaló.
-Hát valójában nem csak egy egyszerű - állt meg mellettem anyu, mire elkerekedett a szemem, de a mondat folytatását már nem hallottam, mintha csak tátogott volna, de ezek után a a testvérpár nyugodtabban tekintett rám.
-Akkor ezek szerint te is olyan vagy, mint mi. - mondta a a fiú.
-Hogy mi?
-Harcos. - mondta a lány.


Egy göröngyös úton voltunk, melyet furcsa lények véres darabjai borított.  Elhaladtunk egy kísérteties ház mellett, majd a főútra jutottunk ki, a távolban két lény futott. Egy apró lila trutymós ogre, és egy félig ló félig kutya keveréklény. A két testvér ösztönösen előrelódult, én pedig utánuk siettem, a lószörny megfordult észrevéve minket és irányítva felém kezdett rohanni. Nem figyelve arra, hogy mit teszek elrugaszkodtam és felé ugrottam, a lábamat előrenyújtva. A hátát találtam el, mire összecsuklott. De hamar lábra állt, s két lábra állva indult meg felém. Futva.
Ekkor egy balta került a látóterembe. és pár másodperc múlva a szörny már csak darabjaiban volt.
-Köszönöm. - motyogtam.
-Nincs mit. - mosolygott rám olyan semmiség stílusban.

Egy szürke fahát előtt álltam.
Az ajtaja résnyire volt csak nyitva, de fény nem szűrődött ki.sötétség volt, mint kint, mint bent.
A két testvér, és a szőke hajú nő, aki bizonyosan az anyjuk mint bent voltak.
Sokáig álltam kint, arra várva, hogy kinyíljon az ajtó és kijöjjenek onnan. És attól rettegve, hogy valami hatalmas szörny jönne...
Kiabálás, veszekedés hangja ütötte meg a fülemet, a házból jöttek a hangok. Majd kinyílt és kilépett rajta a srác, azt kiabálva, hogy:
-Elegem van nem csinálom ezt többet. - mondta haragosan maga elé meredve. S elindult a kísértet járta ház felé, amely előtt az imént mentünk el, de ez engem nem érdekelve utána mentem.
-Hé, mi történt?
-Semmi hagyj békén.
-Komolyan kérdeztem. Mi a baj?
-Semmi, nem kéne itt lenned,egy szörnyeteget nyaggatva, aki már ezer olyan izét ölt meg, s a vérüktől véres a baltája... - hadarta összevissza.
-Nem vagy szörny. - mondtam nyugodtan.
-De igen. Szóval menny innen.
 -Nem. Veled megyek, szóval hova tarunk?
-Meghallni. - hangzott a keserű válasz.
-Uram istenem! Értsd már meg hogy nem vagy szörnyeteg... Lehet, hogy már rengeteg olyan izét megöltél, de nézd ezt másképp, ha nem teszed te már régen meghaltál volna.. Én is ha nem vagy ott akkor.
Ekkor megtorpant és felém nézett. 
-Nem érdekel, nem akarok tovább élni ebben az őrültek házában... Inkább meghalok, hiszen egy szörnyen már csak az segíthet! - mondta és folytatta az útját a ház felé.
-Állj meg! .- kiáltottam és megfogta a vállait megakadályozása, hogy tovább mennyen és, hogy a szemébe tudjak nézni. -Te nem vagy szörnyeteg! Egy kedves, gondoskodó,őszinte és vélelmező fiú vagy! - mondtam immár könnyekkel a szememben - Értsd már meg nem vagy szörnyeteg - zokogtam a a kék szemeibe nézve. - És az ami a legmélyebben benned van és amiért így viselkedsz az a... magány. - mondtam s elcsuklott a hangom. 
Nem tudtam többet mondani. Kiszáradt a torkom és vérig aláztam magamat, hogy ez a srác akinek még nem is tudom a nevét, a halálba készül és én sírok. Engem kell megvigasztalni. Most annyira gyűlölöm magamat.
A hátamon erős karokat éreztem meg amik magukhoz húzott.
Köszönöm! - mondta halkan...

A fiú mellkasára hajtottam a fejemet és csak zokogtam, gyűlölve ezért magamat!




Megjegyzés küldése