Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: július, 2014

Tavasz

4.

“A hideg víz elöntötte a tüdőmet
És csak feküdtem.
Feküdtem tehetetlenül e testben,
Feküdtem, s mást nem is tehettem.
De valami mégiscsak megmaradt bennem,
Fel kéne kelnem innen…”

A hideg sziklán fekve,
Vizzel teli tüdőmmel,
Egyre csak felfele néztem.
Fel az égbe a messzeségbe,
Majd le a mélybe, teljesen le a mélybe.
Sötétség vet körül, bármerre tekintettem.
Feküdtem a hideg sziklaszélen,
Kétségbeesés, és félelem,
Maradt már csak nékem,
És ők nem hagynak el engemet.
Szememből könnyek lódulnak útjukra,
Menekülnek tőlem, de a fájdalom engem visszatart.
A tüdőm, majd széthasad,
De én csak hasalok.

Valami mégis motoszkál bennem,
Mint féreg a vízben
Egy kis remény, ami
Talán maga az erő.
Talán csak fel kell állnom,
Talán..

Érzem a szögeket, melyek
A földön tartanak.
Bármit is teszek.
Szeretnek! Tehát marasztalnak.

Tavasz

3.

Amikor kiléptem a kertbe,
Melegség lepte el a testem.
A madarak dalolva szálltak fenn az égen,
Ágról ágra, fáról fára.
Az ég, kék volt, s felhők csak néhol,
Tarkították a Keleti napot.

Még az iskolába is boldogan érkeztem,
Az óráim is hamar elreppentek,
Mint egy madár az égen.
Mint egy lélegzet, amit elengedtem.

Hazafele vettem az irányt, a parkon át.
És ő pont, egy fa alatt állt,
Egy fa alatt nem is olyan messze,
Fejét leejtve, s csak lefele nézett.
Szeme megdermedve kémlelte a szürke földet.
Amit a por csak úgy ellepett.

Tőle egy-két méterre állok, s töprengek.
Oda menjek? Vagy talán nem kéne?
Nem tudom. Lehet, hogy csak haza kéne mennem…

De én mégis odamentem,
S megálltam mellette:
-Jól vagy? – kérdeztem, félve.
Ekkor felnézett a földről, s a szemembe nézett.
De mondani nem mondott
Semmit csak bólintott.

-Csak még nincs kedvem hazamenni, meg…
Mondta, s kezdte volt újra, de nem tette.
-Nyugi nem kell elmondanod,
Ha nem akarod…
-Nem az, hogy nem akarom,
Csak nem igazán szoktam ily…