Látogatóim:

2017. szeptember 19., kedd

suttogó érzelmek


érzelmeim csendesülnek,
s végre nem mély gödörben görnyedeznek.
s mint kisimult arc, úgy állnak előtted,
s suttogom füledbe: szeretlek.


2017. szeptember 15., péntek

Alone


Nem vagy Farkas


Amikor beléptem a viskóba nem az a látvány fogadott, mint amire számítottam. Rina az ajtó mögötti ágyon feküdve várt rám. Szerintem , említenem sem kell, hogy mennyire meglepődtem és, hogy egy kicsit azért a szívbaj is rám jött. Mert azért valljuk be: odakinn már sötét van, az erdő közepén vagyok, az ajtó kulcsra volt zárva, de ő mégis bejutott valahogy. S igen észrevettem, ez rímelt. 
-Ugye nem fogsz ott egész idő alatt? - mondtam miközben a hasára fordult, felemelte a csípőjét és nyújtózott egyet. Azon kívül, hogy ez a pár mozdulatsor, őrjítően szexi volt, olyan érzésem támadt, mintha egy macska lenne előttem. Mondjuk ebben lenne logika, mert Rinának egyáltalán nincs farkas szaga, mégis körüllengi valami kibaszottul vészjósló aura.(Már ha ugye van ilyen.) Tudjátok, mint amikor átmegy az úton a sötétben egy fekete macska előttetek. Vagy amikor egy ragadozó a prédájára less.
-Hogy jutottál be?  - szegeztem neki a kérdést.
-Én is örülök, hogy újra láthatlak padtárs!
-Hagyjuk a süket dumát, halljam mit keresel itt!!
-Tudni akarod, hogy mi is vagy valójában nem? Nos, én elmondhatom neked!
-Rina... nem vicceltem, mit keresel itt? - fújtam ki a levegőt. Nem válaszolt semmit, csupán felült az ágyon és megpaskolta maga mellett az ágyat, hogy foglaljak helyett.
-Nos, tudod - kezdte miközben felemelkedett mellettem, és beleült az ölembe. - az az igazság, hogy már egészen régóta figyellek és hát ... - lassan mozgott, de mozdulatai határozottak voltak, mellkasával előre dőlt, melynek következményeképp, a mellei a mellkasomnak nyomódtak, az ajkaival a fülemhez hajolt - nagyon megtetszettél nekem! 

Egy pillanatra megakadt, a levegő a torkomon, ugyanis fene gondolta volna, hogy valaha is ilyen helyzetbe kerülök egy másik nővel! És őszintén, melyik hapsi nem használna ki egy ilyen lehetőséget, csak hogy csillapítsa a szükségleteit. Végigvezettem a tekintetemet az ölemben ülő lányon. Minden megvan rajta, ami csak szem-szájnak ingere lehetne. Karcsú, nincsenek bőrhibái, sem csámpás fogai, nem kancsal, és nincs összenőve a szemöldöke. Szemei csábítóak, ajkai teltek, mellei tenyérbeillőek, feneke feszes. Minden srác kihasználná a helyzetet, de.. nekem erőt kell vennem magamon.
-Azt mondtad, el tudod mondani, hogy mi vagyok valójában. - mondtam egy kicsit rekedtes hangon.
-Egy csókért cserébe elmondom. - nézett rám pajkosan a szürke szemeivel, s közben beleharapott az ajkába. Nem tehetek róla, de felpezsdült a vérem, meg akartam harapni. Kezei kezeimért nyúltak s lassan, a szoknyája alá bújtatták, belemarkoltam a fenekébe, s úgy húztam magamhoz. Mélyen egymás szemeibe néztünk, majd ajkaink összeolvadtak egy forró csókban. Nem tudtam nemet parancsolni magamnak, éreztem ahogyan egyre jobban megkeményedem, s egyre többet akarok. S mindezt nem azért tettem, mert bármi áron meg akartam tudni, hogy mi is vagyok. Valami vonzott ehhez a lányhoz, de nem tudtam megmondani, hogy mi is lehetett az. Egyszerűen nem tudtam betelni puha ajkaival, a testem fellángolt, most rögtön akartam őt. De ő elhúzódott tőlem, s lihegve mondta azt, amitől a legjobban féltem.
-Te nem vagy Farkas! - mondta s egy pillanatra mintha ő is meglepődött volna a kimondott szavak súlyán! - Mert tudod egy farkas nem kíván meg egy másik nőstényt. Egy farkashűséges. Neked viszont az emberi lényed kíváncsi. Felvigyázó vagy, akár apád volt, de te nem fogsz átváltozni, mert az ember erősebb benned, és bezárja a szörnyeteget. 
-Honnan tudod mindezt?  - suttogtam magam elé.
-A lelked suttogta nekem.
Hátradőltem az ágyon és a plafont kezdtem el bámulva, feldolgozva az elmúlt percek történéseit. 
Az ágy feletti égősorra tévedt a tekintetem, amint még Rosa kedvéért tettem fel, majd az asztalra siklott a tekintetem, hol még mindig ott állt a vázában az elrohadt rózsaszál. Vajon az én hűségem is így rohad el Rosa iránt?


2017. szeptember 13., szerda

Alone


Emlékképek

Még sötétedés előtt mindenképpen ki szerettem volna jutni a viskóhoz, tekintettel arra, hogy a Napfogyatkozás több különlegest is idevonzhatott. Hiszen, ha Rina itt van, ráadásul az elmondása szerint egyenesen Japánból, akkor ebből kiindulva úgy gondolom, jobb ha elővigyázatos az ember. Már ha én egyáltalán ember vagyok, apámból kiindulva. Aki, hát... nos, az előző nemzedék felvigyázója volt, és ha ő nincs, akkor akkor Rosat megölte volna az előző farkastotem. A legfönségesebb farkas. Amennyit ki tudtunk még együtt deríteni...
-Markus, ígérd meg, hogy vigyázol magadra! - sietett elém mama, még mielőtt kinyithattam volna bejárati ajtót.
-Ajj, mama. Apám fia vagyok, tudok vigyázni magamra. - feleltem neki, de szemeiben még nem enyhült az aggodalom, s ezért hozzátettem. - Nálam van. - mondtam, s ezzel kihúztam a tokjából a kést, amit mindig magamnál hordok, ha az erdőbe indulok.
-Jól van. 
-Na, de mentem mama, amíg világos van. - kifele biccentemet a fejemmel, hogy vegye a célzásomat, hogy lassan itt a szürkület, majd nyomtam egy puszit a feje búbjára és elindultam a fenyves felé.
-Siess haza.  - kiáltotta még utána, de én már nem köszöntem vissza csak integettem, hogy elmentem. S hagytam, hogy gondolataim ismét a múltban tekeregjenek. 
Nos, ott tartottam, hogy... ja igen megvan, de nem akarok belecsapni a közepébe. Jobb, ha az ember tisztában van némi információval. Rosanak, megvolt az a különleges, úgymond "képessége", hogy... öhm látomásai voltak, s ezeket rendszerint le is rajzolta. Így bukkantunk rá a viskóra is, amit azóta már rendesen kicsinosítottam, na de ez már egy másik történet.
A rajzok voltak úgymond az első jel, amit észre kellett volna vennünk, de sajnos ez nem jött össze, eleinte úgy gondoltam, hogy szimplán csak nagyon kreatív és még a fantáziája is gazdag. Viszont később egyre többször ábrázolták a rajzai a jövőt, legyen az néhány nap múlva megtörtént esemény, vagy esetleg néhány héttel későbbi. A napforduló előtti pár hétben pedig már rendkívül sok rajz gyűlt össze, s mindegyiken ott szerepeltek a totemek. Az farkas, a medve és a szarvas.
A rajzokon túl pedig, Rosa elég fúrcsán kezdett el viselkedni, gondolok én arra, hogy el-el tűnt napokra, azután az erdőben bukkantam rá. Azt a képet úgy érzem sosem fogom elfelejteni. Az egész testét karcolások borították és a véres sebeit, pedig sár lepte be. Körümei leszakadtak, a szemei vérben izzottak és , amikor megpróbáltam utána nyúlno egyszerűen rámmorgott. Ami talán elég röhejesnek tűnhez, de igen ez történt.
Azon az éjszakán aludtunk először egymás mellett. A viskóban, egy rozoga ágyon, a karjaimban aludt el.
Elővettem a nehéz vaskulcsot a zsebemből, s elfordítottam a zárat, üajd belöktem az ajtót.
-Már vártalak.

2017. szeptember 8., péntek

Alone


A völgy felett


Mióta kilépett az életemből, bármerre is mentem mindenhol a napfordulóba ütköztem. Tudjátok, hogy van ez. Mint amikor valamit nagyon el akarsz kerülni, de bármerre is fordulsz belebotlasz, nos így jártam én is.  S úgy érzem ennél tovább már nem halasztgathatom a dolgot. Egyrészt azért mert már csak tizenkét napom maradt hátra, a bennem lüktető hang szerint.. Anyám, ez most úgy hangzott,mint valami szkizofrén. A végén még diliházban kötök ki, a fejemben lévő hangokkal együtt.
Na, de ott tartottam, az ok, amiért már tovább nem halasztgathatom a kutatást, az, hogy mindössze tizenkét napom maradt, ami kevesebb, mint két hét. A másik ok, pedig Rina. Akit egyszerűen nem tudok hova tenni, van benne valami, ami egyszerre vonzz és riaszt is el tőle. Rina nem olyan, mint amilyen ő is, nem olyan, mintha ami az apám is volt. Rina nem lehet farkas.
Ő ahhoz, túlságosan is szeszélyes, egy cseppet sem higgadt, sem türelmes. S igen, most arra gondolok, amikor már az első találkozáskor nyomatékosította, hogy miért van itt.
Nos, a napforduló. Annyit biztosan tudok, hogy évente mindössze négyről beszélhetünk, ugye negyedévente, minden évszak kezdetén egy-egy. Az utolsó december huszonegyedikén, trónváltással egybekötve.  De vajon minden napfordulónál trónváltás van? vagy...
-Kérsz még egy kis teát? - kérdezte mama mosolyogva- Mert úgy látom már régen elfogyott!
A gondolatmenetemet megszakítva lepillantottam a kezemben szorongatott bögrém fenekére, s nekem is mosolyra húzódott a szám, még ha egy pillanatra is.
-Hozzak ki neked is egy bögrét? - kérdeztem, s közben feltápászkodtam a teraszunkról, vigyázva, hogy közben le ne zuhanyjak a mélyben.  Ugyanis a házikónk, a falut körülölelő hegyen van, ahova zárt fülkéjű libegő vezet, amiben olyan sok időt töltöttem el... vele. Akárhányszor beülök az egyikbe, úgy érzem, ott van mellettem, s igen jól gondoljátok! Éppen ezért szokatlanul sok ideig tart míg haza vagy le a völgybe érek. De visszatérve, a teraszunk lenéz a völgyre, és bár nagyon rég óta tervben van, hogy legalább beüvegezzük, hogy meg legyen a biztonságérzet, de egy kifeszített hálónál nem futotta többre.
-Igen, köszönöm. - szolt mama és figyeltem, ahogyan hozz magának is egy nagy párnát, és elhelyezkedik rajta a völgy fölött. Én pedig bementem a konyhánkba, ami rögvest, a teraszról nyílik, nem olyan nagy, mint a legtöbb családé, de nekünk nincs is szükségünk rá, hiszen évek óta csupán ketten élük, ebben a hegyi faházban, amit a mama történetei szerint apámmal ketten építettek még nagyon régen. Mindig is kíváncsi voltam, hogy milyen lett volna az életünk, ha apám velem maradhatott volna, de egy felvigyázónak nem az az elsődleges feladata, hogy a családjával legyen. Kinyitottam a mosogatónk feletti szekrényt, s benyúltam a mama bögréjéért, a ő hagyományos vastag falú agyagbögréjéért. De mielőtt kiemeltem volna, egy pillanatra megakadt a tekintetem a másik éjfekete bögrén, s a feliraton amin vörös gyöngybetűkkel az állt, hogy Rosa. Ohh istenem mennyire hiányzik. A bögrét még én csináltam neki jóval a trónváltás előtt. Amikor még azt hittem, hogy mi örökre és még annál is tovább együtt lehetünk, még jóval az első közös éjszakánk előtt, a viskóban... A viskó.
Basszus! Hogy nem jutott ez eszembe hamarabb. Ott kellett volna kezdenem először a keresgélést, és nem legutoljára hagyni. Hogy lehetek én ennyire idióta??
Kivettem a mama bögréjét, s gyorsan vissza is zártam a kredenc ajtaját, s abban a pillanatban eldöntöttem, hogy még ma kilátogatok a viskóhoz!
Sziasztok! Remélem tetszett, hamarosan jövök a folytatással! 😉
A.

2017. szeptember 6., szerda

Alone


Visszaszámlálás


Még tizennégy nap van hátra. Még tizennégy nap. Még...
Ez nem lehet igaz.. itt volt mindvégig a szemeim előtt, és nem voltam képes észrevenni. 
Bennem lüktettek a számok, csak eddig még nem értettem jelentésüket. Akárhányszor lecsuktam a szemeimet rekedtes suttogás adta tudtomra, hány nap van még hátra.
Még tizennégy nap van hátra. Tizennégy nap múlva lessz a következő napforduló időpontja. Március huszonegyedikén. Három hónapja történt vele az a szerencsétlenség. Már ha lehet így nevezni, mert talán egyszerre volt csoda, egy hihetetlen dolog és szerencsétlenség is egyben. 
Három hónap telt el, hogy nem hallottam a nevetését, nem éreztem ajkai ízét.
Talán azért sem vettem észre a bennem lüktető számokat, mert gyerekkorom óta hallom őket. A visszaszámlálást, addig a bizonyos napig. Amikor elvesztettem őt. De kell, hogy legyen valami kapocs, a számlálások között. Hiszen azután a esemény után, újraindult a visszaszámlálás. 
Félek, hogy ha letelik a hátralevő tizennégy nap megint el kell veszítenem valakit. S nekem már csak az édesanyám maradt. Rá kell jönnöm, hogy mi folyik itt.
Két nappal később.
Valami nagyon különös illat csapja meg az orromat. Hirtelen, mintha beszűkülne a légcsövem, a világ pedig már csak pislogva mered rám. Próbálok koncentrálni, de hiába szorítom össze a szemeimet, nem múlik a sötét. Az illatfoszlány, lassan-lassan erősödik, s egy pillanat múlva eléri a tetőfokot. Itt van valahol, de nem látom, hogy pontosan hol.
Kopogást hallok.Egészen erőteljes kopogást, olyan, mintha tudná az aki az ajtó mögött van,hogy ő különleges. Hogy nincs nála jobb. Egy pillanatra néma csend terül szét az osztályra, majd kilökődik az ajtó.
-Elnézést a késésért, de eltévedtem egy kicsit. - szólt a kopogtatás tulajdonosa. 
-Akkor ebben az esetben, tessék minél hamarabb megismerni az intézményünket, mert nem tűröm, ha előadás közben zavarnak. 
-Elnézést kérek!
-Rendben. Ebben az esetben most kivételesen eltekintek. Mutatkozzon be kérem, utána pedig foglaljon helyet!
A lány az osztály felé fordult, mert tulajdonképpen lányról van szó. Felemelte a fejét körülnézett az osztályba, mintha már előre a tökéletes helyet kereste volna, ahol majd a bemutatkozó után leülhet.  Viszont, hiába figyeltem, az tekintete más volt, mint a többieké. Ő nem hátrált meg a többiek láttán. Na, nem mintha olyan krípin néznének ki, csak tudjátok, amikor egy hétköznapi ember bemegy egy emberekkel telezsúfolt terembe, akkor mindenki azt várná el, hogy legalább egy kicsit hátrahőköljön az illető. De ő nem. Egyenesen állt, és kihívóan méregette a többieket, mígnem a tekintete megakadt rajtam... s sejtelmesen elmosolyodott. Mintha pont engem keresett volna. Tekintetét fel sem emelve rólam kezdte meg a bemutatkozást.
-Sziasztok, a nevem Rina. Kozuki Rina.  Japánból költöztem ide. Tulajdonképpen a Napforduló miatt.
Basszus! Ez nem lehet igaz! Ezért van neki ennyire más illata. Basszus. Basszus. Basszus. Hát tényleg vonzza őket. Ennek nem kellett volna, hogy megtörténjen! 
-Szabad ez a hely? 
Basszus, neem. Ez az ő helye! Mondanám teljes szívemből. De neki nincs többé helye itt.
-Hmm? - nézett rám kérdőn, még mindig a pad előtt állva.
-Igen persze az.  - mosolyogtam rá, mert mégis mit mondhattam volna. Azt, hogy nem mert az eltűnt barátnőm helye, aki valójában nem is tűnt el annyira? 
Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyi idő telt el a második rész óta. Ezentúl igyekszek hamarabb hozni a részeket!
A.


2017. augusztus 19., szombat

Alone



Álmatlan éjszakák


Álmatlanul telt el az a két hónap.  
Nem tudom, pontosan, hogyan történhetett meg. Minden, olyan gyors volt. Túl gyors, és én nem állíthattam meg. Mama szerint rám is ez a sors vár. Hát várjon is, mert szörnyen nehéz nélküle az élet. Pont akkor tűnt el, amikor már elég közel kerültünk egymáshoz. Pont akkor amikor...
Hirtelen kopogást hallottam az ablakom felől. Mély levegőt vettem, s megéreztem az erdő illatát, s benne az ibolya illatát. Ő az, ehhez, semmi kétség. Hirtelen ültem fel, az ágyamon, talán túl hirtelen is, mert megfordult velem együtt a szoba.  Az ablakom irányába fordultam, ami közvetlenül az ágyam fölött helyezkedik el, a bal oldalamon. S akkor megpillantottam őt, a szemei vörösen izzottak, a szobámból kiszűrődő gyertyafényben. 
Amikor belenéztem szemei egy pillanatig eszembe jutottak a szülei, akik azóta is engem hibáztatnak, a történtek miatt. De egy másik pillanattal később már nyoma sem volt, szemeim előtt az a lány állt, akit néhány hónappal ezelőtt elveszítettem.  Felhúztam az ablakomat, s ezzel eltűnt a maradék távolság is közöttünk, homlokomat odanyomtam az övéhez,s elképzeltem milyen is lenne, ha a  farkasbunda helyett, az ő bőrét érezném....

2017. augusztus 18., péntek

Metafora


Hogy miért szeretem a napraforgókat? -azt hiszem erre a válasz egyszerű.

Mert számomra a napraforgó
nem más mint, metafo-
ra.
Mert életadó forrás vagy;
éltető dózis vagy.
Mert számomra nincsen élet,
ha nem lehetek melletted,
ha el kellene, hogy veszítselek.
Hiszen, ha nem lennél mellettem,
"minden egyes percben",
belőlem is úgy szállna el az életerő,
mint ahogyan a napraforgók elégtek a mezőn.

Számomra éltető dózis vagy,
egy anyag, mely nélkül nem vagy-
ok én.
Mely nélkül az én, már nem is annyira én.

Tudod, miért szeretem annyira a napraforgókat? - erre a válasz egyszerű.

Mert magamat látom
bennük, hiszen a napraforgó szó,
csupán metafo-
ra.
S a lényeget még el sem mondtam:
mert tudod, ameddig a virág, a nap felé fordul,
addig én arra, és csakis arra
veszem utamat, amerre te fordulsz.
Mert menj, akármerre is, én veled megyek,
mert ha már mész menjünk együtt.
Engem nem érdekel, az, hogy
pontosan hol lesz az a bizonyos
ott.
Mert, ha már menni akarsz,
akkor menjünk együtt.

Hiszen a nap sem hagyja, magára a napraforgót, nem igaz?

Nos, ezért vagyok napraforgó! - mert számomra te vagy az életadó dózis.





2017.08.18.
Nagy Anna